Válaszaim a Mandiner újságírójának kérdéseire október 8-án hajnalban,
a feketetói vásár parkolójában ülve - írva, s küldve:
Mi az Ön által létrehívott „Vízválasztó” kezdeményezés célja és lényege? Nagy a baj?
A „Vízválasztó”gazdálkodók és tudományos
emberek magánkezdeményezése, aminek célja és lényege, hogy megjelenítse azt a
felismerést, hogy a vízgazdálkodási problémák megoldása a tájhasználat által
lehetséges: olyan tájhasználat által, amiben van helye a víznek. Innen jön,
hogy a vizet választjuk, s nem a vízelvezetést. És persze ez egy vízválasztó is
a hazai víz- és tájértelmezésben, hiszen eddig a vizeket levezetni igyekeztek, de
az idei év végképp megmutatta, hogy mostantól másfelé kell folyjanak a vizek,
mégpedig nem kifelé az Országból, hanem befelé a tájainkba. Ugyanis valóban
nagy a baj: ez a levezető vízgazdálkodás és „víztaszító” /„víz-nem-választó”tájhasználat
aszályt csinál az aszályhajlamból. És nem csak a rendszerszerű vízhiány, de megnövekedett
árvízveszély, ill. az árvízszintek folyamatos emelkedése is a modern
vízgazdálkodás következménye. Tehát az emberi hozzáállásunkon,
táj-működtetésünkön nagyban múlik, hogy a mennyire vagyunk kitéve a globális
klímaromlásnak. A jelenlegi helytelen tájhasználatunk a szélsőségek
növekedésének irányába hat, de van olyan víz-és tájhasználat, ami a
kiegyensúlyozás felé vinne.
Mi a különbség helyes és helytelen vízhasználat között?
A jelenleg megszokott tájhasználatban nincsen helye a
víznek, helytelen a vízhasználat. Minden
lehető területet felszántottak, és a lehetetleneket is. Jellemző, hogy még a
vízvezető csatornák is partjukig szántva vannak, szűk-mély-meredek árkok
vannak, hogy minél kevesebb helyet vegyenek el a „műveléstől”,
minthogy a „művelés”is csak a szántást jelenti. Így
a táj túl van használva, nem tud megújulni, az életfolyamatai leállnak,
elveszíti munkaképességét is, tényleg mint az ember, akinek 20 órát kell
dolgoznia naponta. A 80%-nyi szántóművelés ilyen, s ugyanúgy az összeomláshoz
vezet, a szántóművelés is ellehetetlenedik, a túlzott használat önmagát
elpusztítja. És persze bennünket is, ill. mi magunkat ez által.
A helyes vízhasználatban van helye a víznek, olyan művelési ágakat és módokat
alkalmazunk, ami szereti vagy bírja vizet, és ez nagyjából bármi a szántón és a
településen kívül. Több rét, legelő, erdő, vizes élőhely, s ezek vegyesen(!)
kellenek, ill. forgatás nélküli talajművelés, ahol nem áll félévig csupaszon a
talaj, ami ugyebár önmagában sivatag. Állandó növényborítottság kell és élő
talaj, ezek tárolják, ill. tartják körforgásban a vizet. Így a táj
életfolyamatai is tudnak működni, a táj ellátja vízzel a részeit, még a
szántókat, pontosabban a gabonatermesztést is, megfelelő léptékben és
mértékben. A víz helyét a táj eredendő struktúrája kijelöli: a medrek, erek,
árterek megvannak, csak éppen rosszul vannak használva, hibás az értékrend, az
egész táj-értelmezési rendszer.
Melyek az Ön felfogásának rendszerszemléleti, értékrendi alapjai?
A geográfusi megközelítés ökologikus: az egész rendszert
tekinti, aminek tanulsága például, hogy a jelenségek nem önmagukban
értelmezendők, hiszen ez csak a felszín. Ilyen az árvíz, az ún. belvíz és az
aszály is, de a széndioxid növekedése a légkörben, vagy a jelenleg épp
összeomlássá összeálló válságok
gazdasági és társadalmi szinten. A
jelenségek mindig egy rendszer működésének eredményei, ha javítani akarunk, az
egész rendszert látnunk, ill. változtatnunk kell. A működést a struktúra
határozza meg (pl. a vízhasználatot a csatornahálózat és a vízgazdálkodási
üzemrendek), a struktúrát pedig az értékrendi szint, vagyis legegyszerűbben,
hogy mit látunk szépnek. Ami a szántás a mezőgazdaságban – ringó búzatábla,
ugyebár –, az a felületek túlzott burkolása a városokban, köz- és magánterületeken
egyaránt, de ide tartoznak a steril pázsitok is a „menő”kertvárosokban,
vagy a falevelek szemétként való értelmezése, akár a falvakban is! Minthogy a
sterilitás a lényeg: a „rend”fogalom helyét átvette az „élettelen”. Az élet helyét átvette a pénz, ill. a „több pénz”, a profit. A modern ember nem élelmet akar
termelni, pláne életet előállítani, hanem pénzt, profitot, növekedést, megint
magán és állami szinten is.
Ugyanakkor a 21. század tanulsága, hogy az emberi civilizáció, de legalábbis a
kultúra, a Természet része, alárendelt része, ahogy a bankároknak is nagyobb
szüksége van az oxigénre, mint fordítva. A technológiai fejlesztés önmagában
nem tud életet csinálni, hanem a falanszter felé visz. Az elmúlt évek eseményei
jól mutatják ezt. Fennmaradásunkhoz nem a mesterséges intelligenciát kell
fejlesztenünk, hanem a természetes intelligenciát észrevennünk és éltetnünk. A
modern értelemben vett fejlődés felemészti az életünket.
„Édenkertből fejlesztett sivatag.” Mit jelent ez az erős kép, amit a mostani, vízügyi állapotaink leírására használ?
Az Édenkert és a sivatag e fenti kettős modell jelképei, a
helyes és helytelen, természetszerű kontra iparszerű hozzáállás, ill.
gyakorlatok eredményei. A megkettőződött valóság kezdő és végpontjai, a Teremtés
és/vagy az evolúció által létrehozott eredendő, tehát létéből fakadó Édenkertből
a nem megfelelő emberi működés és hozzáállás (vagyis értékrend), sivatagot
képes fejleszteni. Konkrét tapasztalat, hogy a túlzott öntözés sivatagot
csinál, a történelmi Mezopotámia, vagy napjainkban az Aral-tótól
Spanyolországig, vagy az USÁ-ig sorban a példák. Ezen az úton van a Magyar
Alföld is: ha csak az öntözésre hagyatkozunk, ha azt keressük, hogyan tudjuk
fenntartani a jelenlegi hamis tájhasználatot, még mélyebb kutakkal, vagy a
folyóink bevízlépcsőzésével, akkor elveszítjük vizeinket, a rétegvizeket,
talajvizeket, felszíni vizeket és a növényekből is. Ezt mutattuk be a
konferenciánkon, és azt hogy van megoldás, a víz választása, a tájhasználat
igazítása az eredendő működéshez, hogy Magyarországot újra „Európa híres kertjeként” emlegessék.
majd kicsit igazítottam a riporttá szerkesztett változaton, ami így jelent meg aztán.
