A nyugati és a magyar észjárásról



Új év, új félév.
Újra ide idézgetek olyan anyagokat az ördögi internet isteni kínálatából, melyek alkalmasak a mondandóm illusztrálására.

Fontos témánk a jelen valóságunk megismerése,
ketté is szedhetném, hogy jelen valóságunk értékelése és a megismerés lehetősége;
ehhez 2 látszólag össze nem tartozó írást hozok egymás mellé ebbe a bejegyzésbe - s egyben a forrásokat /honlapokat is ajánlom, amiken rájuk akadtam. Mindkét írás meglehetősen régi, mégis meglehetősen érvényesek.

Nemzetközi korunk egyik nagy nemzetközi gondolkodója Noam Chomsky a modern világ észjárását jellemezte, ennek idézetét idézem először: "Chomsky tízparancsolata" a jelenlegi világunk működéséről - mondhatnám magáért beszél, de inkább maga ellen...

Magyar országunk egyik nagy magyar(ul) gondolkodója Végvári József a magyar észjárás jellemzéséről szól, "A magyar mondat védelmében", a nyelvből kiindulva, de a magyar nyelv angolosodását kíméletlen szókimondással helyezi el az öngyarmatosítás közegében. A tanulmány eleje kicsit ijesztő lehet a kevésbé bátor olvasó számára, de ha nem ijedünk meg az érzelmi átéléstől, a valóság mély összefüggéseire bukkanunk.
A hosszú-tartalmas írásból ki is emelek néhány, a megismerés és az ember-Természet viszony kapcsán tanulságosabb részletet:
(A nyelvben megnyilvánuló "magyar észjárásról" Karácsony Sándor írta az alap tanulmányt.)

Karácsony tehát a mellé-, illetve alárendelő mondatszerkesztésben, és az ennek megfelelően lényegileg különböző észjárásban látja meg a magyar, illetve indogermán gondolkodás (és viselkedés meg világkép) alapvető eltérését.
 

az angol (és a többi indogermán) nyelvet sem „véletlen tényezők”, kiismerhetetlen, vak erők tették alárendelővé, hanem egyenes folyománya az angolszász észjárásnak és világképnek, amely szigorúan alárendelő jellegű, nemcsak nyelvben, hanem viselkedésben, a másik emberhez, a másik néphez, a természethez való viszonyában is. Súlyos tévedés azt hinni, hogy alárendelő módon gondolkodó és viselkedő nemzettől lehet megtanulni az ún. „demokratikus” eljárásokat, már amennyiben ezeknek van egyáltalán valami közük a mellérendeléshez. Nem lehet komolyan hinni abban, hogy „demokratikusan” fog eljárni velünk – vagy bárki mással – szemben egy olyan nemzet, melynek mai léte és gazdagsága indiánok millióinak elpusztításán, illetve afrikaiak millióinak rabszolgasorban tartásán alapszik; több indián népet teljesen kiirtott, de ha ezt más cselekszi, akkor ő ezt „genocidiumnak” nevezi. Egy olyan nemzet, mely kitalálta „Az ember legyőzi a természetet” hazug jelszavát, és amely ma is azon méri le más népek „fejlettségét”, hogy milyen mértékben képesek ezt a hazug jelszót valóra váltani, vagyis környezetüket legyőzni, tehát elszennyezni és szervességétől megfosztani.


Mellérendelő észjárásunkat visszük magunkkal az Európai Szövetségbe, rendkívüli termőképességű földjeink mellett alighanem ez a legnagyobb érték, sőt bátran mondhatjuk, hogy ennél nagyobb értéket még senki nem vitt be oda. Ott ugyanis nem nagyon tudják – nyelvi korlátok miatt nem tudhatják, csak sejthetik – mit jelent mellérendelő módon mondatot felépíteni, rajzolni, énekelni, gondolkodni, viszonyulni más népekhez és a természethez, gazdálkodni, építkezni.


Ez az észjárás NEM iktatható ki a világból, megismétlem: NEM iktatható ki a világból, eltörölni csak velünk együtt lehet, akkor viszont a világ kerül végveszélybe; hiszen ezzel eltűnik a világegyetem rendjéhez páratlan módon illeszkedő nyelv és műveltség. Természetesen nem azért szorították ki, mert mondjuk pontatlan lett volna. Olyan értelemben pontos, ahogyan az alárendelő-elszigetelő észjárás sohasem lehet az. Pontosságára – és egyúttal az egésznek mai működőképességére és működtethetőségére – szép példát, valódi gyöngyszemet hallottam egyik tanítványomtól, amikor a ragozásról, mint anyanyelvünk másik – és a mellérendeléshez föltehetően szorosan kapcsolódó –sajátosságáról beszélgettünk: „A rag úgy öltözteti a szót, ahogyan a ruha az embert.”


A második tudományosságban, ebben az ún. szerves műveltségi keretben és fogalomrendszerben a magyar nyelvet is teljességnek gondoljuk olyan értelmezésben, mely a kirekesztés, kizárólagosság stb. vádjait nevetségessé teszi. Ugyanis az egészből, melyet műveltségünk képvisel, senki sem rekeszthető ki, még kiválasztott népek sem. Ezt a gulyásleves példájával szeretném megvilágítani. Tegyük föl, hogy a hortobágyi pásztorember gulyáslevest eszeget, mely hagyományos előírás szerint készült, minden benne van, ami kell, melyben a sokféle összetevő és a gondos főzés biztosítja az ízek összhangját és egységét. Majd egy csapat városi ember tűnik föl mellette, mindegyik eszeget a saját tányérjából, egyik főtt krumplit, másik ugyanazt nyersen, a harmadik hagymát, a negyedik marhahúst nyersen, az ötödik köménymagot ropogtat, és így tovább. Mindegyik kínálgatja, vagy inkább tukmálja – méghozzá egyre erőszakosabban – saját étkét a pásztorembernek, s közben ócsárolják az általa kanalazott gyanús piros színű és nyilvánvalóan egészségtelen löttyöt (azt sem tudják, mitől piros, pedig egyikük éppen paprikát eszik – magában), majd őt magát személy szerint is bírálják, kirekesztéssel, kizárólagossággal, egyoldalúsággal vádolják, amiért ő rendre visszautasítja a kínálást. Tudom, hogy nehéz, de próbáljuk meg valahogyan felfogni, hogy aki jól elkészített gulyáslevest ebédel, annak egész egyszerűen nincs szüksége arra, hogy hozzá – vagy helyette – nyers krumplit rágcsáljon vagy köménymagot ropogtasson. Tehát ne következtessünk arra, hogy ő faji vagy világnézeti alapon gyűlöli a köménymagot vagy a köménymagevőket, és velük szemben kirekesztőlegesen viselkedik


Aki nem képes az őt körülvevő tájjal mellérendelő viszonyban, kölcsönös segélynyújtás alapján élni, annak előbb-utóbb a világképe és nyelve is alárendelő-elkülönítő lesz, és ez fordítva is igaz: aki hagyja anyanyelvét alárendelővé válni, annak a tájjal – és természetesen a Jóistennel is – megromlik, vagy már megromlott a kapcsolata. Ezzel párhuzamosan jutunk el a szétesett, összetevőire bomlott világ képéhez, mely ma a nyugati ember alapérzése…


Képtelen és nevetséges dolog azt állítani, hogy a természet alapvetően ellenséges az emberrel szemben. Legalább ekkora képtelenség ugyanezt állítani a Jóistenről, különben hogyan is hívhatnánk jónak? Ma sok ember addig forgolódik, hogy nagy erőfeszítések árán talál magának egy zugot, ahonnan Isten nem látható, és akkor diadallal bejelenti, hogy nincs Isten, vagy ha mégis van, vele szemben ellenséges vagy nemtörődöm. Holott az ember éppenséggel saját kapkodásával-forgolódásával állítja be az Istennel való párbeszéd szintjét és kereteit: az betegszik meg, aki betegségre ítéli magát. Hiszen az istentagadás is betegség, mégpedig hiánybetegség (és semmiképpen nem jog, vagy különleges érték, ahogy némelyek hiszik), épp úgy mint a nemzettudat hiánya, vagy a mellérendelő gondolkodásra és viselkedésre való képtelenség, vagy a természettel fennálló rossz viszony, melyektől ma igen sokan szenvednek.


Ajánlom továbbá Czakó Gábor rövid írását, melynek összefoglalóját idézem:
  1. a magyar észjárás nyelvi: annál mélyebben tudunk gondolkodni, minél inkább otthon vagyunk nyelvünkben
  2. A magyar nyelv képes bármilyen fogalom megalkotására, ugyanakkor erőteljesen őrzi képiségét;
  3. A magyar toldalékoló nyelv. A szó töve lényegében gyökér, mely a mélyben szétágazva folyamatosan szóbokrokat hajt; a gyökök zömmel még képek, melyek az újonnan alkotott szavakat is érthetővé teszik;
  4. a szóbokrokkal összefüggően óriási, és mindenki számára érthető a szókincsünk;
  5. nyelvünk szemlélete mellérendelő:
        5a. egészből a részekre következtető (deduktív);
        5b. analogikus - kapcsolatot teremt távoli jelentések, sőt, ellentétek között;
        5c. holisztikus - rendszerszemléletű, pl. egészség, gondolkodik;
        5d. az előbbiekből következően önmagában filozófia: magyaráz;
  1. ősrégi műveltség őre, ld.: számok;
  2. a magyarul gondolkodó számára mindkét agyfélteke lehetőségeit megnyitja.
 
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése