Kéktérkép – a modernkori szabályozás víziszonya a Kárpát-medencében

A "Föld napján" egy vizes térképpel köszöntöm az esőket, amik végre élővé tehetik a földet.

Ez a híres "Kék térkép", vagy "Pocsolya térkép", amit 1938-ban – a „verítékes honfoglalás”[1] sok évtizedes őrült harcai után - azért állítottak össze, hogy mutassa a modernkori víz"rendezés" indokoltságát.

Ennek megfelelően a térképen az látszik, hogy a modernkori iparszerű szabályozások előtt a Tisza-tájon csak úszógumival lehetett elengedni az óvodásokat az óvodájukba, az emberek meg ezer évekig vártak, míg végre megjelentek a mérnökök, és élhetővé tették a tájat.  

Ezzel szemben az az igazság, hogy a modern szabályozás előtt évezredekig virágzó gazdaság volt a Tisza-vidéken, Európa első neolitikus magasműveltsége innen származik (Körös-kultúra), ami nemhivatalos értelmezések szerint megelőzi a "Termékeny félhold" civilizációs bölcsőjét is, és később "már az ókori görögök" is innen tanultak volna a görögök által szkítának, a kínaiak által hunoknak nevezett magyar kultúrából (a táltosoktól). (Ennek forrásait, bizonyítékait most Grandpierre Atilla mutatja be leginkább, de régi hagyománya van, ami hamar kiszorult a hivatalos tudományból.) Ennek a virágzó gazdaságnak illusztrációja még, hogy a középkorban "Európa híres kertjeként" említették Magyarországot, ill. a nürnbergi szürkemarha szobor, ami ezen vizes táj által előállított szilaj marha[2] jelentőségét mutatja (bár ma lennének ilyesmi termékeink az európai piacon…)

A fenti célnak megfelelően a térkép pontatlan és hamis,

• egyrészt a léptéke által (pl. a nagykörűi szigetet is időszakosan borítottnak mutatja, ami még most is, a szabályozások által 5 méterrel megemelt árvízszint fölé nyúlik),
• másrészt a módszertana miatt, hiszen a statikusság és a színezés elfedi a jelenség mögötti rendszerszerű működést, ti. térben és időben nem összevissza-kiszámíthatatlanul volt vizes ez a táj eredendően, hanem a különböző tájrészletek (relatív szintek) jól meghatározható működését hangolta össze a víz, amit ez az ábrázolás nem tud-akar bemutatni.

A széles körben elterjedt „kéktérképpel” szemben ajánlom a kevéssé ismert, de szintén vízügyi és szintén elég régen készült térképet, ami feketén-fehéren mutatja a rendszer dinamikus mivoltát, érzékelteti a működést:

Megjelent: Károlyi Zs. – Nemes G.: A Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. Vízügyi Történeti Füzetek 8. VÍZDOK, Bp., 1975.

Az ábrán jól látszik a fokok szerepe: hogy a víz a főmederből meghatározott helyeken lép ki az ártérre és látja el vízzel a tájat, s hogy vannak rendszerszerűen ármentes szintek, melyek szélére – vízközelbe – települtek a települések. Az eredendő tájműködés egyéb jelenségeit is ismerve rá kell jönnünk, hogy nem indokolt az a víziszony, amit a fenti vízviszony térkép sugall.

---

[1] Ezzel a címmel jelent meg a Tisza-szabályozást bemutató vízügyi munka az ünnepi 150 éves évfordulón.

[2] Megjegyzendő, hogy a külterjes árutermelő marhatartás már a „bekerítés” folyamatának jelensége, amikoris az árutermelésbe bekapcsolódó rétegek megszerzik a földek használatát a helyi közösségektől. (Ez jelenség a 16. századi Angliából vált ismertté, magyarországi értelmezését Andrásfalvy Bertalan mutatja be.)  Tehát a modernkori szabályozás előtti kor nem kezelhető egységesen, a klasszikus önfenntartó helyi érdekű ártéri gazdálkodás és a kisközösségek hálózata a 14. századtól átadja a helyét az árutermelésnek, ami kapcsán először a nagyállattartó legeltetés tarol (ehhez kötődik a pusztásodás folyamata), majd a nagyüzemi szántóföldi gazdálkodás, ami a modernkori energia-forradalom támogatásával vezet a teljes tájgyarmatosításhoz (búza bánya), és a sivatagosításhoz.

Mindkét folyamatot erősítik korabeli külső tényezők: a pusztásodást a török-kort váltó Habsburg felszabadítónak mondott gyarmatosító háborúk kapcsán a népességfogyás és -csere, a sivatagosítást a globális elfogyasztói kultúra, a Természettől való elszakadás és a makroklimatikus tényezők.