Egy hír:
A tudósítás halálosan pontos látleletet ad a mai helyzetről: hogy egy
nemnormális rendszerszerben nem találja a helyét, ami normális.
És ha nem vigyázunk, úgy látszik, mintha a normális dolog
lenne nemnormális, csak azért, mert a rendszer, amihez képest mérjük, amiben
megjelenik, többségileg, rendszerszerűen nemnormális.
Tételszerűen az eset tanulságai:
- A
Tisza-táj eredendő működésének egyik csodája, (a)hogy a hidrológia, a
morfológia, és a biológia együtt-működik. Az árvíz pont akkor jön, amikor
a halak szaporodni szeretnek (ti., tavasszal), és pont oda folyik, ahol a
legjobb körülmények vannak a szaporodásukhoz (ti., az ártér mélyfekvésű
területeiben a víz hamar felmelegszik, a szaporodásra és ivadéknevelésre
ideális körülmények vannak: tápanyag, növényzet, ikrázó- és búvóhelyek). Természetesen
mindenféle külső energiaigény, és bürökratikus teendők nélkül, a víz is és
a halak is teszik a dolgukat, az embernek csak az lenne a dolga, hogy
igazodik ehhez a rendszerhez, és él(vez)i az életet.
- A
töltésépítésekkor keletkező kubikgödrök viszonylag illeszkednek ebbe a
rendszerbe: mint ártéri tómedrek értelmeződnek. Sérülékenységüket a kicsi
kapacitás (térfogat, víztest) és a hirtelen vízjárás jelenti (a kishalak
kikelése előtt, vagy túl gyorsan tűnik el a víz, nem hagyva elegendő
menekülési időt). Ebben a helyzetben az ember feladata, hogy zárható módon
megteremtse a víz leürülésnek lehetőségét, illetve hogy megoldja a
kiszáradásra ítélt kubikokban a halak lehalászását. Ezeket a helyi
tájhasználó lakosság tudta és tudná végezni, de a jelenlegi modernkori
értékrendben ezen módszerek társadalmilag a szégyellnivaló, jogilag pedig
a tiltott kategóriába kerültek.
- A
halászati jogot a helyi közösségek elől bitorló profitorientált külső
érdekű tőkés társaságok – az adott szakaszon a hivatkozott cég –
nem képesek ezen feladatok ellátására (az üzemrend, érdekeltség,
hatékonyság miatt). Így ezek a területek és tevékenységek gazdátlanul
maradtak, s a Természet életadó működése nem hasznot hoz, hanem terhelést
– pénzügyi és környezeti értelemben egyaránt.
- A
jelenlegi rendszer idétlenségét, öngyarmatosító mivoltát mutatja, hogy
eközben a helyi közösségek, a Tisza menti falvak óriási munkanélküliséggel
küzdenek, jelentős rétegek nem képesek a saját élelmezésük biztosítására (már-már
az ún. élvezeti, valójában függőségi cikkek fogyasztása is alább hagy hó
végére). Pedig a tevékenységekhez
szükséges tudás még megvan, és az eszközállomány is könnyedén
előteremthető lenne. (Vannak már vidékek, ahol a hatóságok már nem tudnak
megfelelő hatékonysággal működni, ott a cigány lakosság mai napig
használja ezen a módszerek közül a közvetlen hasznot hozókat, pl. a
tapogatózást.)
- Eredendően
persze jóval lassabb volt a víz járásának intenzitása, ezt a rendszert is felborította
az emberi szabályozás. A modernizáció annyira szeretett koncentrációs és
terület-minimalizálási elveinek megfelelően, nincs helye-tere a víznek,
hamar kiürül a rendszerből, ezért hirtelen jelennek meg az árvizek,
viszont mivel nem töltődik fel a táj vízzel, hamar ki is ürül a rendszer:
a hosszan tartó kisvízi, vízhiányos időszakokat hirtelen-hatalmas árvizek
szakítják meg. (A rendszer működése szélsőségesedik, kilengései nőnek.)
- Az
eredendő működésben az ember felismerte azt a szerepét, hogy a víz
áramlását kell segítenie a főmeder és az árterek között, e célból
fenntartotta a medrek és az árterek közti kommunikációt biztosító
medreket, csatornákat, vagyis a fokokat. Ilyen csatornák a kubikok
esetében kicsi zsilippel ellátva szabályozhatóan meg tudnák oldani a
gödrök leürülését.
(Az ártéri rendszer működéséhez igazodó tevékenységek és haszonvételek
rendszere volt (és lenne) az ártéri gazdálkodás; a vízgazdálkodási
módszertana a fokgazdálkodás.)
- A
történet másik része, hogy mára a halállomány kicserélődött, és valóban az
ártéri élőhelyeket eluralta az ezüstkárász és a törpeharcsa. „Ekkor derült
ki” – írja a tudósítás, mintha legalábbis nem lenne teljesen normális
ebben a nemnormális rendszerben, hogy ezek a fajok maradtak meg az
elposványosodó vízben. Ez a folyamat természet(ellen)esen ugyancsak a
modern emberi beavatkozásoknak köszönhető. Egyrészt általában a táj
eredendő működését szétziláló modern iparszerű működtetés csinálja a helyet
az invazív, tájidegen fajoknak; másrészt az aktív, jószándékú,
természetjobbító, azaz hatékonyságnövelőnek gondolt betelepítések,
„biológiai fejlesztések” is szerves részei a modern tájszemléletnek és
tájhasználatnak. (Külön tanulság, hogy a mai napig nem vonta le a szakmai-
és a köztudat a tanulságokat, és még mindig meg lehet jelenni olyan
gondolatokkal, hogy majd a kínai császárfa milyen jó lesz a
Duna-Tisza-közi sivatagképző projektben…)
- A
rossz beavatkozás mégrosszabb beavatkozást szül elve alapján, persze az
eset pontosan bemutatja, hogy milyen idétlen válaszok jönnek ki ebből a
rendszerből. Ez a bioprodukció ugyanis ugyanazon működési elvek megnyilvánulása,
ami a tiszai árterek sokat emlegetett halgazdagságát létrehozták, mégse az
mondatik ki, hogy kezdjük el hát kialakítani azt az emberi működést,
szabályozást, amiben hasznosulni tud ez az áldás, hanem hogy függesszék
fel a „mentést”. Hát valóban nem menteni kellene ezeket a halakat, hanem
hagyni hasznosulni őket: nem betiltani, hanem szabályozottan támogatni az
ártéri kisszerszámos halászatot, és megteremteni a lehetőségét, hogy a
helyi közösségek megteremthessék azt az infrastruktúrát, ami által a
tiszai halgazdagság nem ilyen felemás halmentésekbe torkollana, hanem
mondjuk jólétbe, de legalábbis a halfogyasztás jelentős megnövekedésébe…
- Ezeknek
a halaknak persze nagy bűne, hogy az iparszerű kereskedelemben nem jól
értékesíthetők, és hogy nincs kiépülve a feldolgozásuk. Felrémlik egy
újabb tanulság: a vidékfejlesztésre
szánt értelmetlen, pocsékló, látszat, vagy éppen ellenműködő beruházások
helyett helyi kisléptékű vidékgazdaságokat kellene teremteni és támogatni,
amiknek fontos szintje az ilyesmi feldolgozó kisüzemek (a hal mellett a
táj többi szolgáltatásához is kapcsolódóan: hús, tej, gyümölcs, s az egyéb
növényekre, malmok, olajütők, stb.). Ez lenne a valódi, a tájban
gyökeredző helyi érdek, így lehetne biztosítani a vidék – és így a városok
– fenntartását.
- Végül
a teljesség kedvéért megjegyezzük, hogy nem csak a fizikai tájban lenne
meg a helye a víznek (az ártéri laposokban), hanem a vízháztartási
mérlegben is. Az áradások víztöbblete eredendően alkalmas lenne a
Tiszai-alföld rendszerszerű, de erősödő csapadékhiányának pótlására is,
hiszen a tavasszal, a vegetációs időszak elején ingyen megjelenő
vízkészlet, a téli félév víztöbblete pont ki tudná egyensúlyozni a nyári
félév vízhiányát – ha a modern iparszerű emberi tájhasználat biztosítaná a
teret a víznek. Ehhez a mindent elborító szántók helyett, a mélyfekvésű,
eredetileg ártéri területeken olyan víztartó használatokat kellene
bevezetni, mint vizes élőhely, gyep, erdő. És akkor lenne helye a víznek
is, a halnak is – hogy ne ez legyen a tudósítás vége: „újabb
halpusztulásokra lehet számítani”. Mert ahogy a nemnormális rendszerben a
halak pusztulnak, úgy pusztulnak az emberek is – legalábbis a normális
emberi élet.
