A váltás a válasz a válságra
- a vízgazdálkodási paradigmaváltás szükségességéről
A hivatalos vízügy nyilatkozatban
igazolta szakmai alkalmatlanságát, amikor a jelenlegi helyzetben, le merték írni, hogy
„Az
ország azon területein, ahol biztosítottak a megfelelő
eszközök (pl.
csatornahálózat), a vízügy
tevékenységének köszönhetően - az időjárástól
függően - a megfelelő
vízmennyiség a felszín alatt és a felszínen is
rendelkezésre áll, nem
csak a mezőgazdaság, hanem a vizet
igénylő
ökoszisztémák számára is. Ilyen terület
pl. a Tisza-völgyi vízgazdálkodási
rendszer.”
Az időjárástól függően. Rendelkezésre áll. A vizet igénylő
ökoszisztémák számára is.
Az is ciki szakmailag, hogy ezek szerint van vizet nem igénylő ökoszisztéma is,
de ez lehetne egy szerencsétlen fogalmazás is, azonban koncepciózus
szakmai-értékrendi tévedésre mutat, hogy a mezőgazdaságot nem tekintik az
ökoszisztéma részének. S hogy meri állítani, hogy van elég víz.
Mindezt egy cikkre válaszul, ami azt merte gondolni a kialakult vízügyi helyzet
kapcsán, hogy a vízügy felelős, illetve szakmailag kompetens. Egyébként a
vízügyi helyzet nem az újságíró kitalációja, hanem a szomorú valóság.
A hivatalos reagálásból kiderül,
hogy identitásukban érzik megtámadva magukat, pedig csak egy társadalmi,
szakmai visszajelzésről van szó, miszerint másképp van az Alföld és a víz
működése, és esetleg MÁSKÉPP kéne csinálni, mint ahogy eddig. Ehhez képest
nagyon ciki, hogy levetik magukról a kialakult helyzetért való felelősséget. Ha
a vízügy nem tehet a szárazodásról, akkor nem volt hatékony az évszázados
munkájuk?
Az még egy jobb válasz volt, hogy
„társadalmi megrendelésre” tették; illetve, hogy „kor szava” az (volt!), hogy
vízteleníteni kell a „mezőgazdasági termelés” miatt, amin persze a szántóföldi
nagyüzemi növénytermesztést értik, röviden búzabányát. Persze ez esetben is
megáll a szakmai hiba és felelősség: ugyanis nem szóltak a vízügyes kollégák,
hogy ez így nem lesz jó. (Illetve volt, aki szólt, de aztán a szakmai köztudás
benne ragadt a modernkori szabályozás védelmében, majd „továbbfejlesztésében”,
annyira, hogy az alternatív gondolatokat belülről üldözik, kívülről semmibe
veszik.)
Mindenesetre a „létező” vízügy
működésből, az eredményből és a kommunikációból is az látszik, hogy a szakmai
vezetés szintjén nem ismerték fel a vízháztartási féléveket, az árvíz szerepét,
a kisvízkörforgások jelentőségét, stb. A nyilatkozatokkal pedig aláhúzzák, hogy
tudatosan elkövetett szakmai hibákról van szó. (Nem felejtjük az ártéri öreg
erdő eltüntetése kapcsán az alternatív javaslat arrogáns elutasítását.)
„A szemléletváltás is nagyon
régen megtörtént, hosszú ideje
nincs
meggondolatlan vízelvezetés.” – írja a reakció.
Épp az a nagy bajunk, hogy
meggondoltan vezetik el a vizet egy olyan tájból, ahol a többszörösen
meghaladja a párolgási kereslet a leeső csapadékot a vegetációs időszakban. S a
biztosíték, hogy koncepciózusan csinálják rosszul: hogy úgy tudják, hogy jól
tudják, és csak ők tudják jól. A szemléletváltás már régen megtörtént - írják.
„Nagyon régen”. Hát, igen.
Akkor jöjjön néhány példa, hogy
mi az a szemléletváltás, amivel a valóság kopogtat:
- Káros víz nincs, csak olyan, aminek nincs meg a helye. (Vagyis helytelen a vízhasználat, illetve víztelen a helyhasználat.)
- A feladat nem az, hogy levezessük a vizeket, hanem hogy találjuk meg a helyüket a tájhasználatban.
- A vízpuffer-orientált tájhasználat tudná megmenteni a szántóföldi gazdálkodás feltételeit is.
- A víznek adott területek nem az ördögnek adott területek, hanem a mezőgazdasági művelés részeiként közvetlenül és közvetve is hasznos területek (különböző gyepek, erdők, vizes élőhelyek, akár rizsföldek, halas tavak, stb.).
- Az árvíz nem "lázas életjelenség" vagy a Természet támadása, hanem a táj legfontosabb életjelensége, a pulzáló szívverés, ami vízzel és tápanyaggal látja el az Ország testét.
- A "belvíz" helyben keletkező vízkészlet, ami ugyancsak nem arra való, hogy hősiesen levezessük, hanem hogy betározzuk a tájban, a később hiányzó csapadék pótlására.
- A párolgás és az elszivárgás nem veszteség, hanem a táji vízkészlet feltöltődése, a kisvízkörforgás részfolyamatai, a táj hűtésére és vízellátására.
- Nem mesterséges víztestekben, vonalas csatornákban és folyóelgátolások (duzzasztás) által kell tározni a vizet, hanem a táj élő rendszereiben, a talajban, a növényzetben és az alsó légkörben.
- Nem egyenes, meredek, mély csatornák kellenek, hanem kanyargós, lapos, sekély medrek.
- A víz szétosztása a tájban közösségi feladat és érdek, nem pénzért adott árú. A víz mesterséges kivételének jogáért lehet kérni pénzt, minthogy az a közös természeti elem magáncélú használata.
- A rétegvizek nem arra valók, hogy elöntözzük őket a felszínen. A felszíni vizek tájba forgatásával kell a tájpotenciált növelni, s a tájak használatát ehhez igazítani.
- A kisvízfolyásoknak is hely kell, és természetszerű meder és táji kapcsolatok, mert kibetonozott kiegyenesített csatornaként még a csapadékelvezetés szempontjából sem hatékonyak, nemhogy egyéb funkcióikat tekintve. A gyors vízelvezetés csinálja a villámárvizet.
- A vízgazdálkodás problémáit nem lehet megoldani a vízgazdálkodás klasszikus eszközeivel, hanem területi, tájhasználati változtatásokkal.
- A haszonnövények tábla szintű vízpótlása (öntözés) nem lehet hatékony az évszázados táji szintű kiszárítás közben.
- A víz évszázados koncepcionális levezetése bizony levezette a vizet a tájból. A klímaváltozás tehát klímaváltoztatás, a sivatagosodás sivatagosítás, és buta hárítás „természeti katasztrófára” hivatkozni.
- A víz ügye nem műszaki /mérnöki probléma. Hanem a természeti működés része, amihez illik természeti szakemberek érdemi bevonása. (A paradigmaváltás része, hogy az eredendő hierarchiához igazítjuk a szakigazgatást, és a TÁJ keretei alatt intézzük a víz-, agrár-, klíma-, területfejlesztési, természetvédelmi (stb.) ügyeket.)
- A vízügy nem háríthatja az agrobizniszre a felelősséget, se a „társadalomra”. Ahogy az árvízveszély kártyát kijátssza a politika és a társadalom ellen, úgy a valós természeti működésre is hivatkozhatna, amikor szakvéleményével a társadalmat neveli, vagy szolgálja a gazdálkodókat.
Megjegyzendő, hogy ezen tételek
elfogadása nem a bukását jelentené a vízügynek, hanem éppenséggel abból a
katasztrófahelyzetből való kimenekülési útvonal, amibe az eddigi szemlélet
vezette a vízügyet és a vízügy az Országot.
Tényleg szegény Kormányzatunkat
sajnálom, amikor a jelenlegi helyzetben okként csak a „természeti katasztrófát”
látja, s válaszként csak az öntözést és a kárenyhítést tudja kommunikálni – így
nem lesz meg a valódi megoldás. Miközben még az OVF Tudományos Tanácsának
anyagaiban is benne van, hogy az öntözés NEM ALKALMAS e koncepcionális
víztelenítés eredményeinek ellensúlyozására. A kárenyhítés vállalása nagyon
szép a Miniszter úrtól, de a pénzből nem lesz széna. Persze általános
értékrendi probléma, hogy a mezőgazdaság nem jószágot, terményt, élelmet akar
termelni, hanem pénzt. Ezzel együtt a
politikai vezetés gyengeségének jele, hogy ilyen szakértőket tart, s nem ismeri
fel, hogy már nemzetbiztonsági kockázatot jelent a jelenlegi vízgazdálkodási és
tájhasználati paradigma.
Fontos szakmai megjegyzés, hogy a felelősség három részre oszlik ebben az évszázados folyamatban:
A vízügy mint a víz-szakmai szervezet, és mint szakma is felelős, amiért NEM mondta, h. a búzabánya-mezőgazdaság kiszárítási igénye bizony kiszáradáshoz vezet. A vízügy a legutóbbi időkig elzárkózik ettől a tételtől, miközben a legkorábbi időktől voltak vízügyesek, akik látták és átlátják ezt.
A modern mezőgazdaság igenis felelős, amikor ugyancsak nem ismerte fel és el, hogy az ő agrobizniszük bizony be van ágyazva a Természet magasabb rendű működésébe, és a csúcsra járatott és teljesen iparszerűsített profittermelésük bizony környezeti összeomláshoz is vezet - a társadalmi problémák mellett.
A mindenkori politika pedig abban felelős, hogy nem tartott külső kontrollt ezen irányon, és nem ismerte fel, hogy ez a "fejlődés", bizony egy olyan belső gyarmatosítás, ami a Természet működésének szétzilálása mellett mezőgazdasági bányatársaságok prédájáva teszi az Alföldet és ez által az Országot.
