avagy a fenntarthatóság képe(ssége)…
„Vízzel feltöltött táj” – egy
szakmai fórumon való felszólalásom során használtam ezt a képet, amikoris kiderült, hogy e 3
szó nyomán mást lát a modern és mást a természeti közegben élő ember. Pontos
példa, hogy mennyire a belső modelljeinktől (képeinktől) függ, amit a külvilágban látunk. Elsősorban nem a fizikai közegre gondolunk, hanem az ember szocializációs-motivációs közegére, ami nyomán az orientációja, értékrendje kialakul(t), amihez aztán minden új bejövő információt viszonyít: így kapja meg a belső képét, ami persze belülről objektívnek, sőt kizárólagosnak látszik.
A modern szemüvegen keresztül a
„zúgva-bőgve törte át a gátot” kép látszik, derékig vízben álló házak között az
utcán csónakázó emberekkel, és a posvánnyá váló bűzös mocsár képe.
Ehhez a képhez, e kép
létrejöttéhez, az kell, hogy a víz normális működése-élete meg legyen gátolva.
Gátakkal. És az, hogy ezt a helyzetet normálisnak fogadja el az ember.
Valójában a Természet eredendő működésében a víz folyására épített
gátak, akár hosszirányban, akár keresztben, gátolják a folyó(víz) normális
működését, és amik a hatás-ellenhatás törvényének megfelelően támadva vannak a
folyó normális működése által. (Megjegyzendő, hogy egy gátszakadás
legalapvetőbb feltétele mégiscsak a gát…)
Fontos kiemelni, hogy nem
a folyó támadja, mert agresszív, emberellenes, el akarja venni a másét, stb.,
hanem a gátoló ember az agresszív és veszi el a másét, és gátolja a folyó
működését. A folyó működését az legitimálja, hogy beleilleszkedik a TÁJ
magasabb rendű működésébe, ami nem mellesleg eredendően arra hivatott, hogy az
ÉLETet létrehozza, fenntartsa, szolgálja. És ez olyan legitimáció, amit az
embernek is el kell fogadni - hiszen ez az ő élete is. A fenntarthatóság ott
kezdődik, hogy nincs külön „természeti”, pláne természetvédelmi érdek és
gazdasági érdek, hanem az Élet érdeke van, vagy a pusztulás. Történelmi
szerencsétlenség, hogy egyszercsak egy olyan emberi rendszer vált általánossá,
aminek lényege, hogy az Életből Profitot csinál. Ez a modernizmus: a modern
kór, a modern kor.
 |
Egy-egy jelenség
a rendszer működésének
felszínen megjelenő eredménye.
A problémák megoldásához mélyebbre kell ásni.
|
E rendszernek az értékrendje, az értékrend által létrehozott
struktúrái és a struktúráinak működése szembemegy az Élet eredendő működésével,
struktúráival és értékrendjével, és mostanra olyan jelenségeket produkál, amik
már megütik a modern ember ingerküszöbét is. Ennek üzenete van: le kellene
vonni a tanulságokat: kimondani, hogy ez a rendszer hamis, és elkezdeni
kiépíteni a normális rendszer struktúráját. Ennek feltétele, hogy értékrendet kell váltani, és következménye a normális működés (lenne).
Hivatalosan egyelőre a helyzet
félremagyarázása folyik, a rendszer védi magát, és egyre nagyobb erőlködéssel
fenntartja a fenntarthatatlan ellenműködését. Ja, és persze amit nem akar /nem képes megoldani a világ, annak adnak egy világnapot – amikor
lehet képzelődni. Minden nap rossz
irányba megyünk, de van egy nap,
amikor gondolhatunk erre…
A táj normális működésének
meggátolására a táj válaszol: jelzi, hogy ez így nem fenntartható, aztán
elpusztul. Persze a „táj” szintje egy átlagos mai ember számára már nem
értelmezhető. Sajnos akkor sem, ha „szak”ember, sőt: a mai modern rendszer
lényege, hogy NE lásson elegendően messzire az ember. A táj alkotórészei, alacsonyabb
szintjei esetleg értelmezhetőek: ugyanígy viselkedik egy folyó, vagy bármilyen
művelésbe fogott földdarab, fű, fa, bokor, vagy a teknős, cica, lovacska is. Ha
nem a normál működésük szerint vannak működtetve, elkezdenek „rosszul” működni,
majd elpusztulnak.
Ehhez a modern képhez képest mit is jelent valójában/eredendően a „vízzel feltöltött táj”?!
Két szinten is érdemes
válaszolni:
Felszíni, tájképi szinten a táj
mélyvonulatainak, vagyis a víz szállítására és tárolására való részeinek a
feltöltéséről van szó: tehát a medrek és árterek feltöltéséről, és nem az utcák és
a házak feltöltéséről; ahogy a „vízzel feltöltött” egész(séges) ember is a tápcsatornájában,
ereiben és a sejtjeiben mozgatja és tározza azt a 70 %-nyi vizet, nem a tüdejében
vagy az agyában…
A táj természetes infrastruktúrájához
(ami az Alföld esetében is a domborzat), eredendő működés tartozik, tehát a
talajok feltöltöttsége, maga a növényzet, és a levegő(!) feltöltése. Itt ugyancsak
meg kell jegyezni, hogy a talaj nem egyszerűen mint térfogat tározza a vizet,
hanem az élő humusz által, és a növényzet nem az 50 cm magas aranyló (tehát
száraz) búzatáblát jelenti, hanem a 30 méter magas többszintű zöld erdőket, és
hogy az alsó légkörben forgó víz, vagyis a naponta kétszer kicsapódó és
visszapárolgó harmat a legfontosabb vízforrása a nyárnak.
Megjegyzendő,
hogy azért „kell ugyancsak megjegyezni”, mert a modern, Természettől elszakadt
ember nemhogy nem tudja ezeket, hanem fordítva tudja: ennek eredménye az a
másik kép a gátakról és gátszakadásokról. További sajátos bizonyíték, hogy
minél inkább a mai modern szakmák szakembere, annál inkább és annál nagyobb
meggyőződéssel tudja fordítva. És itt bejön egy újabb szint: a szakmai meggyőződés
már értékrendi alapú. A helytelen
szakmai tudások helytelen, tehát a hely
eredendő képességeit figyelmen kívül hagyó értékrendet feltételeznek.
 |
Az éltető folyadékot szállító részeket
ereknek hívják az emberben
és az Alföldön is...
|
A „vízzel feltöltött táj” képnek tehát a felszíni
jellemzőkön túlmutató funkcionális jelentése és jelentősége is van. Alapvető földrajzi összefüggés, hogy a nedves táj mérsékelt, a száraz táj szélsőséges éghajlatú. A víz a táj pufferoló, mérséklő-szabályzó szereplője, vagyis még többet tud, mint a klímaváltozás kezelése kapcsán óhajtott mitigáció. A másik mostani mágikus fogalmat kell idehozni: az alföldi táj rezilienciája a vízpuffer kapacitásától, azaz vízfelvevő és -leadó képességétől függ, azzal egyenesen arányos.
Az ide mutató ismert mondás,
miszerint víz az élet, nem üres frázis, hanem abból ered, hogy élet tulajdonképpen
vízszerű. A holt anyag száraz, az élő anyag nedves. A víz szállítja az életet a szervezetben, legyen az ember vagy a
táj szervezete. A víz kivonásával az élet vonódik ki az anyagból: ezt
használjuk a tartósításkor, vagy az élő anyag olyan felhasználásakor, amikor
útban van, ha túlzottan élő; pl. a fa bútorként nem jó, ha nedvedzik, vagy a tűzifa legfontosabb
tulajdonsága is a víztelenség, minthogy gázneművé átlényegíteni a fát az élet
által belékerült víz kivonásával lehet.
Hogy a víz, vagyis az élet
kivonásával mennyi energia távozik a rendszerből – legyen az egy fa, vagy egy
táj: az mutatja, hogy a víz kivonása által fűtjük fatüzelésű kályháinkat, illetve
a víztelenített tájból építették fel a modern civilizációt az Alföldön.
De csak egyszer.
Ahogy egyszer lehet elégetni a
fát, úgy egyszer lehet kiszárítani a tájat is:
az élő fából hőt és hamut,
az élő tájból pénzt és port
csinálni, egyszer lehet.
Nem mindegy tehát, hogy mit
látunk a képeinken /szóképeinken: a gátak és a pusztítás vagy az élet és a fenntarthatóság
képét, képességét. Szakmai és emberi
felelősségünk felismerni és elismerni, hogy az Élet működtetéséhez víz kell:
vízzel feltöltött táj. A víztelenítés eredménye a globális felmelegedés és a
lokális meggazdagodás – az előző szép képet használva:
hő és pénz, tehát por és hamu.
2016. március 22-én, a víz világnapján,
Balogh Péter
