A fenntarthatóság – és így az „Ember és Tisza” kurzus –
fontos fogalma a HAGYOMÁNY.
S mindig jelentkezik a megismertetés nehézsége is, hiszen ez
a fogalom (rendszer)idegen a mai rendszer számára: a mai közönség ezen a
rendszeren belül /ezen rendszer által nyújtott tapasztalatokon belül, nem tud
megismerkedni a HAGYOMÁNY valódi-igaz jelentésével, tartalmaival. (Hamarosan a
kurzuskezdet másik fontos témájában, a megismerésről is lesz
bejegyzésem..)
Most találtam egy beszélgetést – maga a műfaj is
furcsa most ugyebár(!): a beszélgetés a modern médiában, a modern közönség
számára nem elég izgalmas… –, mégis, éppen szűrésként is, ahogy szoktam, és
egyébként is szokott módszertanomnak megfelelően ezt most ide illusztrálom,
hátha segít ez a nagyszerű ember a szelíd rendszerkívüliség példájával
megérteni-megérezni a frontálisan nehezen átadható tartalmakat is.
Érdekes és érdemes:
Érdekes és érdemes:
Csak néhány tanári közbeszólás, néhány részlet aláhúzása:
„Aranyos főnököm volt, minden héten be kellett számolnom..”
(7. perc körül) – úgy tűnik ez a nagyszerű ember talán észre sem vette, hogy a
kádárizmus sok szinten beépített szűrőjével találkozott: meglepődnék, ha a
szegény (?) igazgatójának nem lennének ezekről titkos jelentései.
De az biztos, hogy nem akadt fenn ezen, hanem tette a
dolgát.
Aztán a táncház történet kapcsán elmondja-elmeséli – sok
élettanulság mellett! - , hogy mi az a hagyomány.
Nem valami avitt dolog, ahogy a Modernitás láttatja,
hanem az Élet kérdéseire adott éltető válaszok rendszere; aminek az
aktualitását csak aláhúzza, hogy ezek a válaszok évezredek vizsgaidőszakain
átment hosszútávon működő, azaz fenntartó és fenntartható válaszok.
A fenntarthatósághoz szerintem vezető módszertan fontos elemeként szoktam említeni a „helyivé válás”
szükségességét, erre példa az Ő tanulási folyamatuk, hogy el kellett jutniuk a helyiekhez, az adatközlőkhöz (ahogy a néprajz mondja) és a közeghez (ahogy a földrajz hangsúlyozza), mert csak így juthatunk helyes eredményre.
26. percnél, amikor nem a neve, hanem a tánca alapján találták meg az embert(!), kiderül, hogy a tánc, az nyelv, és hogy a hagyományos
kultúra az egyéniség kifejezésének (is) tökéletes közege.
Az „úriember nem ugrál ezeknek” (27:30) történet példa a Tudomány
akadémikusságára; hogy elidegenedik a valóságtól, az eredendő valóságtól, ami
tkp. /eredendően /végülis a Tudomány tárgya és indoka (kellene legyen).
S pár perc múlva (31:30), hogy ezen elidegenedés forrása az intézményesültség,
minthogy a hivatalos zárt színpadi néptáncegyüttesek sem jutottak el az Élet
szintjéig, a tánc (hiszen a néptánc, az tkp. a magyar tánc) nem avitt, vitrinbe
való hagyományos dísz a modern életünkön, hanem a modern világunkba az Élet
lehetőségét vivő természetes közeg.
A beszélgetés második felében ugyancsak nagyon tanulságos a
felszállott páva és a tévések története, ugyancsak a modernitás és a
hagyomány találkozásáról, hogy hogyan gondolja a médium überelni a valóságot és
e mesés esetben hogyan értünk el eredményeket. Mondom, nagyon pozitív e
nagyszerű ember:)
Ráadásként,
akiket esetleg érdekel még a történelem, javaslom ebbe a Nádihegedűbe
is belenézni – kedves illusztrációt ad ajánlott beszélgetésünk
szocializmus/kádárizmus működéséről szóló információs horizontjához. Mégiscsak
ez a korszak alapozta meg e mostani korunkat…
És - ezúttal akár a teljesség kedvéért - ide hivatkozom Andrásfalvy Bertalan munkásságát, aki ugyancsak el tudja mondani, hogy mi az a Hagyomány. (Pl. ebben a korábbi hivatkozásomban:)
