Hagyományos beszélgetés Sebő Ferenccel

A fenntarthatóság – és így az „Ember és Tisza” kurzus – fontos fogalma a HAGYOMÁNY.

S mindig jelentkezik a megismertetés nehézsége is, hiszen ez a fogalom (rendszer)idegen a mai rendszer számára: a mai közönség ezen a rendszeren belül /ezen rendszer által nyújtott tapasztalatokon belül, nem tud megismerkedni a HAGYOMÁNY valódi-igaz jelentésével, tartalmaival. (Hamarosan a kurzuskezdet másik fontos témájában, a megismerésről is lesz bejegyzésem..)

Most találtam egy beszélgetést – maga a műfaj is furcsa most ugyebár(!): a beszélgetés a modern médiában, a modern közönség számára nem elég izgalmas… –, mégis, éppen szűrésként is, ahogy szoktam, és egyébként is szokott módszertanomnak megfelelően ezt most ide illusztrálom, hátha segít ez a nagyszerű ember a szelíd rendszerkívüliség példájával megérteni-megérezni a frontálisan nehezen átadható tartalmakat is.
Érdekes és érdemes:

Csak néhány tanári közbeszólás, néhány részlet aláhúzása:

„Aranyos főnököm volt, minden héten be kellett számolnom..” (7. perc körül) – úgy tűnik ez a nagyszerű ember talán észre sem vette, hogy a kádárizmus sok szinten beépített szűrőjével találkozott: meglepődnék, ha a szegény (?) igazgatójának nem lennének ezekről titkos jelentései.

De az biztos, hogy nem akadt fenn ezen, hanem tette a dolgát.

Aztán a táncház történet kapcsán elmondja-elmeséli – sok élettanulság mellett! - , hogy mi az a hagyomány.

Nem valami avitt dolog, ahogy a Modernitás láttatja, hanem az Élet kérdéseire adott éltető válaszok rendszere; aminek az aktualitását csak aláhúzza, hogy ezek a válaszok évezredek vizsgaidőszakain átment hosszútávon működő, azaz fenntartó és fenntartható válaszok.

A fenntarthatósághoz szerintem vezető módszertan fontos elemeként szoktam említeni a „helyivé válás” szükségességét, erre példa az Ő tanulási folyamatuk, hogy el kellett jutniuk a helyiekhez, az adatközlőkhöz (ahogy a néprajz mondja) és a közeghez (ahogy a földrajz hangsúlyozza), mert csak így juthatunk helyes eredményre.

26. percnél, amikor nem a neve, hanem a tánca alapján találták meg az embert(!), kiderül, hogy a tánc, az nyelv, és hogy a hagyományos kultúra az egyéniség kifejezésének (is) tökéletes közege.

Az „úriember nem ugrál ezeknek” (27:30) történet példa a Tudomány akadémikusságára; hogy elidegenedik a valóságtól, az eredendő valóságtól, ami tkp. /eredendően /végülis a Tudomány tárgya és indoka (kellene legyen).

S pár perc múlva (31:30), hogy ezen elidegenedés forrása az intézményesültség, minthogy a hivatalos zárt színpadi néptáncegyüttesek sem jutottak el az Élet szintjéig, a tánc (hiszen a néptánc, az tkp. a magyar tánc) nem avitt, vitrinbe való hagyományos dísz a modern életünkön, hanem a modern világunkba az Élet lehetőségét vivő természetes közeg.

A beszélgetés második felében ugyancsak nagyon tanulságos a felszállott páva és a tévések története, ugyancsak a modernitás és a hagyomány találkozásáról, hogy hogyan gondolja a médium überelni a valóságot és e mesés esetben hogyan értünk el eredményeket. Mondom, nagyon pozitív e nagyszerű ember:)

Ráadásként,

akiket esetleg érdekel még a történelem, javaslom ebbe a Nádihegedűbe is belenézni – kedves illusztrációt ad ajánlott beszélgetésünk szocializmus/kádárizmus működéséről szóló információs horizontjához. Mégiscsak ez a korszak alapozta meg e mostani korunkat…

És - ezúttal akár a teljesség kedvéért - ide hivatkozom Andrásfalvy Bertalan munkásságát, aki ugyancsak el tudja mondani, hogy mi az a Hagyomány. (Pl. ebben a korábbi hivatkozásomban:)