Három az igazság

 

Az "igazság" kapcsán gyakran előjön a modern kor, illetve a tudomány egyik alap illúziója az objektivitás, és ennek megfelelően az igazság egyetlensége, és így tovább a „megismerés” filozófiai alapkérdéseiig.

A téma aktuális és gyakorlati, hiszen jelen korunk egyik legeldugottabb és egyben leglátványosabb jellemzője a valóság ellen való támadás.

E témában érintett fogalmak kapcsán az igazság három szintjének megkülönböztetésére teszek javaslatot, az alábbiak szerint:

 

Az Igazság három szintje:

1.       Az "abszolút igazság" a Természet. (Beleértve a modern által leválasztott természetfeletti-t). Ez a Természet Eredendő Működésén keresztül nyilvánul meg.

2.       A "valóság", amit TE (vagyis minden ember saját maga) érzékel-értelmez belőle, de közvetlenül, ami tehát a SAJÁT tudása (=tapasztalata) /valósága.

3.      A "hírek" v. vetítés, v. média, film, videójáték, fb., oktatás, stb., amikor másvalaki valóságát neked közvetítik, és azt te elhiszed igazságként.

Ennek minősített esete a "reklám", amikor haszonszerzési szándék a közbevetődés - ahogy ez mostanában általánossá vált, beleértve a hatalmi haszon szerzési szándékot is (politika), s mint tudjuk az információ = hatalom, aki az információidat adagolja (tehát a valóságodat vetíti), az bír hatalommal feletted.

 

Az első két szint megkülönböztetésére a 20. század nagy megismerőjének ismert sorát hozom ide illusztrációként: "Az igazat mond, ne csak a valódit" (József Attila), amit valljuk be, sose értettünk igazán, de ez a modell megoldást mutat az „igaz” magasabb rendűségére a „valódi” felett.

 

Alkalmazva a fenti modellt, gyakorlati tanulság, hogy

már a „valóság” is illúzió, a „Természethez” képest,

de a „hírek” szintje, amikor más illúzióját teszed magadévá, az már emberalatti elcsúszás.

 

Jelenleg az ember és különösen a társadalomban az igazságmondó funkciót betöltő értelmiség többsége ezen a szinten áll. Az élete (intellektuális és egzisztenciális értelemben is) teljes egészében a „valósága”, nagyon elszakadt a Természettől („abszolút igazság”), és így nagyon könnyen megvezethető, illetve igényli, hogy meg legyen vezetve – a városi /modern valóság által. Az elszakadás a kulcs (a modernizmus lényege), minthogy a tudati és technikai fejlődése nyomán megsértheti a Természet eredendő törvényeit. Ez a sértés persze csak rövid távon „reális”: evolúciós értelemben az ember szárnyalása valójában zuhanás. Jelenkorunk éppen a becsapódás kora, a bukás fizikai szinten is láthatóvá vált az elmúlt években, és a folyamat folytatódik.

A felszínen lubickoló modern ember ugyanakkor jól él ebben a modern világában, ez a kölcsönös függés tartja fenn ezt a hamis valóságot: hazudott magának egy világot a modern ember, ami hazugság által biztosítja számára a jólétet (biztonságot és kényelmet), cserébe az értelmiség leplezi és fenntartja a hazugságot. Nyilván saját maga előtt is leplezi, ahogy a hamis /embertelen rendszerek úgy tudnak létezni, hogy az emberek azonosulnak vele. Ez működteti a mindenkori inkvizíciót, és ezért érzi magát sértve az ébresztgetéstől az értelmiségi.

A nem-értelmiség is kollaboráns, amikor fenntartja hitével ezt a hamis rendszert, mégis kicsit könnyebb helyzetben van, amennyiben egyrészt nekik nem szakmájuk az intellektus, tehát nem az a társadalmi funkció és elvárás, hogy szellemileg vezessen (utat mutasson), másrészt hamarabb /jobban tud kötődni valóság szintjéhez, amennyiben megélhetéséhez közvetlenebbül szükséges az eredendő valósághoz („abszolút igazság”) való kötődés. (Ide még visszatérek.)

A kulcsfogalom tehát az elszakadás, ez teszi lehetővé a hazug világ létrejöttét, és ezért tartja fenn és erősíti az elszakadást a hazug világ (s a megoldás ennek megfelelően, a visszatalálás). Az elszakadás több téren jelenik meg, egymásból következően és egymást feltételezően. Ezen elszakadott hamis világ működésének leírását nevezik összeesküvéselméleteknek – a hamis rendszerrel azonosulók.

Az elszakadás nem csak a Természettől, azaz az igazságtól, de a saját tapasztalástól, azaz a valóságtól is elszakadás, a valóság közvetítése és virtualizálása folyik egyre magasabb szinten a modern korban. Ez gyakorlatilag támadás a valóság ellen, hamis a pénz, hamis az egész gazdaság, és mostmár hamis a mérce, az eredendő értékrend átprogramozva, így nem kell betiltani a kritikus gondolkodást, mert úgysem érti a többség, illetve kiveti-elárulja a másként gondolkodókat, minthogy identitásában azonosul a modern kórral a modern ember és a biztonsága ellen való támadásnak érzi a rendszer kritikáját.

Ez technokratikus kényelem és hamis gazdaság nehezíti a nem-értelmiség igazság-hoz jutását is. Amíg a gazdaság a valódi valóság szintjén volt, addig a nem-értelmiség valósághoz való kötődése még egész jól megvalósult. Ma, 50 év múltán, már a mezőgazdaság is kiszakadt a valódi valóságból, és jobban /inkább kötődik a virtuális (hamis) struktúrákhoz (szabályozások, támogatások, technológia, ipari inputok és tőzsdei outputok), mint a Természet eredendő folyamataihoz (víz, talaj, biológikum, Nap, munka).

Az eredendő igazságtól való eltávolodás az „Új Világrend” néven meghirdetett programban folytatódik. E program alternatívájaként a Természethez való visszatérés a megoldás, és értékrendi szinten szükséges a fentiek (f)elismerése, és a modern meghaladása, elutasítása. Az új anti-modern értékrend megtalálásában a Hagyomány segít.  

 

 

Az alapokról

Itt a tavasz, az ébredés ideje.

Sokan el vagyunk maradva.

Ki a mezőgazdasági munkákkal, ki a mezőgazdasági szemléletével…

Itt egy öt perces rövidfilm a mezőgazdaság alapjairól. Ez az öt perc több mint három évtizedes tapasztalat eszenciája egy svájci tudós farmertől, aki Brazíliában segíti a táj rehabilitációját.

Fundamentos 1 from Agenda Gotsch on Vimeo.

Fontos letisztult mondatok hangzanak el, amikből ide jegyzetelek néhányat:

Agriculture is not just crop rotation and consortium. It’s much more than that. We have to work the ecosystem as a whole. Everything, every actor in every level follows the same princeples. Everything is part of a macro-organism. All inter and intra specific relationships are based on unconditional love and cooperation, never competition. The system is intelligent, it follows this logic. After millions of years of processes developed it makes no sense to believe that we can modify this system. We cannot reinvent it. As a farmer, that’ s the way I act. When I plant, I do the same thing that Nature does. I consider myself not as an owner, but as a part of this forest.

A fordítás a tananyagomban megtalálható:)

Bevezetés

 

A megismerés képessége - és ajánló a beavatástól a kikapcs(olód)ásig...

Itt a tavaszi félév kezdete. Egyrészt az egyetemen, másrészt a gazdálkodásban is. Az egyetem városi közeg, az intézményi valóság színtere; a gazdálkodás vidéki színtér a természeti valóság közegében. Azonban, az egyetemi kurzus is izgalmas utazás, ahogy minden vegetációs időszak is kirándulás az Életbe – mindkettő a megismerés újabb lehetősége.

Összefonódások és átlapolódások

a világ kettős egységességét

leképező ősi modellben

 

A kezdetek és végek, ahogy az egyetem és az Élet, jó esetben átlapolódnak egymásba, mint ahogy a szigorú böjtkezdő Hamvazószerdát az erősen engedékeny Torkos csütörtök követi a farsangi maradékok felélésével. Mintha nem lehetett volna megenni Húshagyó keddig…

  
 


Ha a világ nem tartalmazná a tökéletlenséget, akkor nem lenne tökéletes, ha a világ tökéletes, akkor tartalmaznia kell a tökéletlenséget is; minthogy a világ tökéletes – mi tökéletes, ha a világ nem az? – tartalmazza a tökéletlent is, bár nem azért tökéletes a világ, mert tartalmazza a tökéletlent is, de ha nem tartalmazná, nem lenne tökéletes…

Nehéz dolga van a nyelvnek, amikor modellezi a világot, de mi magyarul képesek vagyunk…

A megismerésben nagy segítségünkre van a magyar nyelv, minthogy benne van a KÉPesség! Ez áthidalja azt (nb. a híd is egy kép), hogy a valósághoz gondolataink által, s a gondolatainkhoz a nyelv által csatlakozunk, tehát a megismerés útján szükségszerűen adatveszteség lép fel.

A valóság, mint jelenségek összessége, képekből áll össze (bár ez is csak egy modell:), tehát szerencsés, ha a nyelv is – ha már az írás elfejlődött a képírás állapotából, és ha már a gondolkodás /tudatunk elkülönült, azaz ha már nem tudjuk közvetlenül-nyilvánvalóan, hogy a többiek, a valóság többi szereplője mit gondol/tud a valóságról.  (Vajon ez az elkülönülés normális /eredendő? Vajon a többi szereplő – állatok, növények, tájak, stb. – is ennyire nem tudnak egymásról?)

Mindenesetre, mint látjuk a fenti képen ábrázolva, vagyis az ábrán leképezve, mi képesek vagyunk a képeinket, elképzeléseinket körülírni…

És ha már körül, és ha már a képek jelek, jelképek: látjuk, hogy a világ modelljének ősi ábrájában azért a fekete a több…

Minthogy körülzárja a fehéret…

A megismerés irányai
 

Minthogy kívül azért fehér az alap…

 

A megismerés kalandja kapcsán e bejegyzés a tervezési folyamatba enged betekintést, amennyiben ajánlom a mellékletben olvasható írást, amely tulajdonképpen a tananyag bevezető fejezete /nyitánya:

A megismerés megismeréséről (8 oldal) - letölthető pdf.

 

Vigyázat! A tudás: hatalom...
 

 

 

 

 

 

 

Bukás

Bukik a gyerek, bukik az iskola

– a megismerés virtualizálódása, avagy a valóság válsága:

Megint csak 2 hivatkozás, 2 nagyon aktuális adat, az egyik mai, a másik 2 éves.

És egy személyes: az ELTE középiskolai tanárokat alkalmaz, mert az első félév alapvizsgáin a felvett hallgatók fele megbukott.

Mai hír, hogy „a középiskolában lehetetlen bepótolni azt, amit az általános iskolában nemtanítanak meg.”

(Érdemes elolvasni a cikket!)

 

A két éves hír ugyancsak kötődik az ELTÉhez, egy konferenciáról tudósít, generációk és iskolák a szakadék szélén.

 

Számomra ezek a hírek, egyértelműen a modernizmus bukásáról szólnak, de most érdekes illusztrációkként tekintem a „megismerés” témájához. A fenntarthatóság vizsgálatunk alapvető kérdése, hogy hogyan értetjük meg a fenntarthatóság problematikáját a lényegileg fenntarthatatlan világba szocializálódott közönséggel. Nyilvánvaló, hogy honlapunk legalapvetőbb feladatáról és legalapvetőbb nehézségéről van szó, és ezen tudósítás kapcsán eszembe jutott néhány gondolat a valóság válságáról.  

Hosszú a cikk (és a néhány gondolatom is:), úgyhogy röviden idemásolok egy a részt, ami (be)indításnak elegendő:

 

Az ősi közösségek szóbeli kultúrájához képest igencsak nagy változást hozott az írásbeliség kialakulása. – Ennek a változásnak is voltak igen nagy nevű ellenzői, gondoljunk csak például Szókratészre, aki meg volt győződve az írás káros hatásairól, arról, hogy tanulni csak személyes kapcsolat által lehet, olvasással nem. Tudjuk azt is, hogy ő maga nem volt hajlandó írni, gondolatait Platón jegyezte le, és néha felolvastatott magának. Azt is tudjuk, hogy az írásbeliség elterjedésével romlott az emberiség memóriája: már nem kellett megjegyezni kívülről Homérosz rövidke eposzait, mert el lehetett őket olvasni. Ma is hasonló kulturális változásnak vagyunk részesei.

Gyarmathy Éva kitért arra, hogy a környezet és a kultúra megváltozása igenis maga után vonja az agyműködés megváltozását is. Pszichológiai szemszögből nézve: az olvasáshoz elemző, logikai gondolkodás szükséges. Ennek kialakításában nagyon nagy szerepe van annak, hogy a gyereknek kisebb korában felolvasnak. Az olvasott szöveg megértése ugyanis pontosan ezt az elemző gondolkodást fejleszti – szemben a mozgóképpel, ami készen adja, megjeleníti számunkra az összefüggéseket. Ebből adódik a fő agyműködésbeli különbség az úgynevezett digitális bevándorlók és a digitális bennszülöttek között. A mai felnőtt generáció inkább képes a módszeres, elemző gondolkodásra, pontosabban képes feldolgozni az információkat, és a hosszabb távú memóriája jobb. Míg az alapvetően nem a könyveken felnövő digitális bennszülött generáció könnyebben és gyorsabban dolgozza fel az információdömpinget, fejlettebb a rövid távú memóriája, gyorsabb döntéshozatalra képes. Ezeknek a gyerekeknek az iskola, el kell fogadnunk, igenis ingerszegény környezet.

 

E szövegrészt kijegyzetelve az elemző gondolkodásom által az alábbi táblázatba tudom rendezni a tartalmait:

Gutenberg-galaxis		BillGates-galaxis
szöveg (olvasás)	inf. bevitel	(mozgó)kép
módszeres, elemző, mélyrehat(ol)ó	gondolkodás	központosított, felszínes
pontosabb	inf. feldolgozás	gyorsabb
hosszabb a fejlett	memória	rövidebb a fejlett

 

Ahogy a modern ember látja
- illusztráció egy gyermekeknek szóló
ismeretterjesztő könyvből...

És van ugyebár a korábbi korszak, a szóbeliség kultúrája, amikor a tudást fejben – vagy testben(?), mindenesetre emberen belül – kellett tartani; hiszen az írás az adathordozók és sokszorosítás technológiája miatt nem volt elég hatékony tudás-közvetítő közeg. Azt hiszem nem is értjük mi ezt innen, emiatt hisszük, hogy kevesebbet tudtak az ős-emberek, az írásbeliség előtt. Nem tudjuk azt sem, hogy a  közösségi (szintű) tudás hogyan tárolódott és használódott – pedig úgy tűnik sok tudás nem egyénen, hanem közösségen belüli volt, így az „ember” fogalom is más értelmű. (Tudjuk, pl. – és ez érdekes bizonyítékul szolgál –, hogy a jogképesség nem egyéni, hanem családi, ill. közösségi szinten jelent meg; vö. közösségi társadalmak).

A „megismerés” témához lám, jön a „fejlődés” fogalom tartalmasodása is: hogyan veszik el, persze mondhatjuk, hogy alakul át, az amit „emberi”-nek gondoltunk; illetve a „modernizmus” kritikájához is illusztrációt kapunk.

 

Ugyanis itt a tudományos magyarázat /leírás arról, hogy  miért nem érzem magam otthonosan a mai világban. És persze általánosítsunk: miért nem érzi magát egy „régi” ember magát jól e lehető világok legjobbikában. Vegyük példaként a modern világ székesegyházait, a plázákat, ahol amit én látok, az sok felesleges, de önmagát kellető, viszont hamar tönkremenő vagy elavuló áru, nemvalódi árakon, amikre egyébként sincs pénzem, rengeteg tömeg-emberrel, akikre mint prédákra vadásznak a predátor termékek, miközben szól az elviselhetetlen „kereskedelmi zene”, hogy nehogy gondolkozni tudjon az ember (ahogy a Harrison Bergeron c. filmben a pánt). Ez így látszik innen, a „modernen túlról”, és tessék elhinni, ezidáig ez így volt reális, sőt normális, és csak a valóság virtualizálódása nyomán alakul ez új „valóság”.

Pláza: tényleges belépés a virtuális valóságba

Más univerzumokban élünk, ahogy mondják, az X, és a Z generáció (ld. a cikkben). Én hozzáteszem, hogy létezik a preX generáció is, akik jellemzően képtelenek elsajátítani a legalapvetőbb digitális kommunikációs ismereteket. És nem azért mert 60-70 év felettiek, hanem mert máshogy szocializálódott az agyuk. Mások a modellek, más kommunikációs univerzumokban élünk, ennek megfelelően nem hatékony a kommunikációnk egymással, ami persze a társadalmi kohéziót igenis veszélyezteti – ez  így rendkívül gyakorlati vetülete a „megismerés” témának.

Szólnak az írások, hogy lám az iskola ingerszegény a mai fiataloknak (Z generáció), de azt is megjegyzem, hogy ugyanígy a fiatalok tudás-, és ami fontosabb, gondolkodásszegények a mai iskolának, vagyis a szöveg, és elemző, önálló(!) gondolkodás alapú univerzumnak.

A „mai fiataloknak”, a digitálisba beleszületett Z generációnak is meg kell értenie, hogy a preX generációnak, sőt az A, mint Aranykor, az írásbeliség előtti univerzumnak is vannak előnyei, azaz igenis veszít az emberségéből az ember a valóság ilyen szintű virtualizálódásával.
Hogy „objektíve” melyik a jobb, az nem ízlés vagy „nyitottság” kérdése, hanem a mérce csakis a Természet, a Természet valósága lehet. A premodern valóság élet-orientált (volt), a modern, mostani, önmaga szerint is virtuális világ pedig profitorientált. Ugyanakkor a fenntarthatóság az élet fenntartását jelenti, nem a profitét – de ha már ezt magyarázni kell, az önmagában mutatja a modern civilizáció öngyilkos (élet-ellenes) jellegét. (S ha hiába a magyarázat, az pláne:)
A fogalmak, és így a megismerés, zűrzavarára jellemző, hogy a „virtual” szó, az angolban, vagyis a modernitás nyelvében egyaránt jelenti a „látszólagos”, magyarán nemvalóságos, és a „tényleges”, „tulajdonképpeni”, „gyakorlati” tartalmat...

(Ebben az irányban a „fejlődés” fogalom értelmezése van, ami valójában az elszakadás folyamata a Természettől, mint eredendő valóságtól, de most maradjunk a „megismerés” témánál.)

És térjünk inkább vissza az adathordozók kérdésére. Úgy látszik, az írás után most újra a kép vált az információk elsődleges hordozójává.  Mi a különbség?

Ma a konzerv-kultúrában eredendően eltekintünk attól, hogy a szóbeliség univerzuma a képi adatátvitelt elsősorban a mindenkori „itt és most” szintjén használta, tehát a valóság azon szintjén, amit mint a valódi boldogság közegét, mostanában annyira áhítunk megtalálni-megtapasztalni, különböző misztikus jelen-levés technikákkal. A „hallgassunk zenét” mondat régebben azt jelentette, hogy élő ember(ek) (élő) zenét játszanak hangszereken, ma pedig, hogy egy hanglejátszó gépből szóljon a korábban felvett, „konzerv” zene. (Az igazi modern zenéhez persze se élő ember, se élő hangszer nem kell, mint tudjuk.)

 

A kép rögzítése, vagyis a rajzolás adatátviteli lehetőségei korlátozottak voltak, bár nyilván nagyságrendekkel nagyobb jelentőséggel voltak jelen, mint ha csak a megmaradt barlangrajzokat, kőbe-agyagba vésett-formázott ábrázolásokat tekintjük.

 

Mindenesetre a szóbeliség kommunikációja az eredendő (természeti) valóságon belül, azzal szerves egységben használta a képeket, addig most a képírásunk, az el-kép-zel(g)éseink elszakadtak a természeti valóságtól. És ez a kommunikációs mód lett dominánssá, és a belénk kódolt törvény miatt, miszerint a többségi a normális, a valóság leváltódik a virtualitással. Ez a valóság válsága, ami a többi válságjelenséggel (klíma, élelem, energia, stb.) együtt összeomlássá áll össze.

 

Erre jó példa a „mozgóképek” esete, hiszen a régebben, a kép, ha mozgott, az biztosan élő, tehát abszolút jelen valóságos volt, míg most a virtualitás legbiztosabb jele: mint tudjuk a filmek, mint vetített (projektált) valóságok már nem is a valóságos (fizikai) közegben születnek, hanem (sz)ámítógépekben, sőt nem csak a természeti, de a történeti valóságtól[1] is elszakadottak a mostani kalandfilmek. Nem olyan régen még – és az nagyon sokáig így volt –  az ember úgy lovagolt, hogy felült egy lóra (úgy értem, a fizikai valóságban is élő testtel rendelkező lényre), míg most a lovaglás élményét csak a mindenkori filmsztárjaink által közvetítve éljük át. És bár tudjuk, hogy az agy nem tud különbséget tenni a vetített valóság és a tényleges között, de a test és a lélek, igen. Nem mindegy, hogy fizikailag, mondhatnám testileg is végzünk testmozgást, vagy csak virtuálisan „éljük át”. Az ember fejlődésére, és cselekedeteire igenis hatással van, hogy valóságosan ölelik vagy simogatják, vagy csak virtuálisan kapja meg ezt az „élményt”…

 

A folyamatra jellemző, hogy ebben a virtuális kommunikációban a klasszikus értelemben vett gondolkodásra „képtelenné” válik a gyermek, akinek nem olvasnak mesét, azaz nem kell a szövegből képet /mozgóképet, alkotnia saját magának(!). Ha a képeket készen kapják (ti. a mesefilmekben) akkor nem alakul ki a kép-alkotás képessége, csak a kép-felismerés képessége: nemcsak az olvasás, tehát írott szövegből információ dekódolása, azaz kép alkotása nem megy, de absztrakció nélkül önálló gondolkodásra is képtelen lesz az ember. Gyorsan fel tudja fogni a képet, amit lát(tatnak vele), ahogy a gondolatmenet elején hivatkozott tudósításban is olvassuk, de csak mint egy gép, s nem mint egy ember. Ez elég a fogyaszt(at)áshoz, hogy az „ember” a reklámokban felmutatott terméket megismerje a boltokban, de nem elég a ember eredendő természetének megéléséhez, a teremtéshez.

A modernizmus nagy tévedése, hogy nem a gépei lettek emberivé, hanem az emberei gépivé.

EZ egy nehéz írás. Bocsánat érte, de ez egy igazán nehéz helyzet, nehéz feldolgozni a bukást…

Ugyanakkor az új eljöveteléhez szükséges a régi elbukása.

De hogy az új jobb legyen, mint a régi, ahhoz (f)el kell ismerni a tanulságokat!

S bár a kommunikáció (oktatás, stb.) hatékonysága egyre romlik, mégis egyre többen vagyunk, akiket ébresztget az Élet. Az élet valósága ebből a hamis megbukott hamis valóságból.

---

[1]Vagyis amit a „történettudomány” által valóságnak, vagyis az elmúlt időkre, korszakokra reálisan jellemzőnek gondolunk. A jelenlegi „történelmi”, de mondjuk inkább, hogy „kosztümös” filmek bevallottan a „fantázia” valóságában „játszódnak”, még egy szinttel virtualizálva a „valóságot”, vagyis elszakítva a „nézőt” a valóságtól, a tapasztalástól.

Ember és Természet viszonya

Ahogy ígértem, bejegyzés a módszertanról és a megismerésről...

http://vimeo.com/79964408 Felső Barnabás előadása az Ember – Természet viszony magyar- és nyugati típusának összehasonlításáról.

Túljólnevelt, a modernitásban túlzottan hívő elméknek persze csak tapasztalt rendszerenkívüli felügyelete mellett ajánlott, hiszen a mostani mércékhez képest furcsa, amit kap a hallgató. Ha valaki azt érezné, hogy ez számára valamiféle „magyarkodó” kategóriába tartozik, akkor tudnia kell, hogy hamis modelljeinek és mércéjének csapdájába esett, ami mércén a fenntarthatóság csak valami fejlesztési projektként értelmeződik; de minthogy a mi mércénk maga a fenntarthatóság, ezen különleges értékként jelenik meg, hogy az előadó azon kevesek egyike, aki a jelenlegi városi modern valóságunkon kívül sokat és értelmesen tartózkodik a másik, az eredendő, természeti valóságban. Felső Barnabás civilben a gemenci erdő legendás természetvédelmi őre, a tájat szervesen éli, pl. szemtanúja voltam, ahogy a többkilós pontyokat a vermelőhelyükről szabad kézzel hozta fel – novemberben.

Az előadásban rendre az ártéri gazdálkodást hozza példaként a magyar „környezetgazdálkodási” szemlélet szemléltetésére; így nem csak módszertani szempontból jó tananyag az előadás, hanem az ártéri gazdálkodás meghatározását is megkapjuk, talán nem a legtudományosabban, de talán a legszervesebb fellelhető forrásból. Tényleg, milyen jó lenne, ha a városi-műszaki paradigma embereinek átmenne az előadás tartalma, üzenete..!

És, ha már Ember és Természet, hát itt az „Ember és Természet konferencia” Magfalván, február 22-23-án. A részletes program, egyéb részletes ember-Természet programokkal az Élőfalu hálózat hírlevelében: http://www.elofaluhalozat.hu/gfx/EH_97-98_nyomtathato.pdf

És így nemcsak a kettősség teljesül a bejegyzésekben, hanem a keretes szerkezet is, hiszen a Barnabás előadása előtt én voltam, és ezen a konferencián is ott leszek:)

Hagyományos beszélgetés Sebő Ferenccel

A fenntarthatóság – és így az „Ember és Tisza” kurzus – fontos fogalma a HAGYOMÁNY.

S mindig jelentkezik a megismertetés nehézsége is, hiszen ez a fogalom (rendszer)idegen a mai rendszer számára: a mai közönség ezen a rendszeren belül /ezen rendszer által nyújtott tapasztalatokon belül, nem tud megismerkedni a HAGYOMÁNY valódi-igaz jelentésével, tartalmaival. (Hamarosan a kurzuskezdet másik fontos témájában, a megismerésről is lesz bejegyzésem..)

Most találtam egy beszélgetést – maga a műfaj is furcsa most ugyebár(!): a beszélgetés a modern médiában, a modern közönség számára nem elég izgalmas… –, mégis, éppen szűrésként is, ahogy szoktam, és egyébként is szokott módszertanomnak megfelelően ezt most ide illusztrálom, hátha segít ez a nagyszerű ember a szelíd rendszerkívüliség példájával megérteni-megérezni a frontálisan nehezen átadható tartalmakat is.
Érdekes és érdemes:

Csak néhány tanári közbeszólás, néhány részlet aláhúzása:

„Aranyos főnököm volt, minden héten be kellett számolnom..” (7. perc körül) – úgy tűnik ez a nagyszerű ember talán észre sem vette, hogy a kádárizmus sok szinten beépített szűrőjével találkozott: meglepődnék, ha a szegény (?) igazgatójának nem lennének ezekről titkos jelentései.

De az biztos, hogy nem akadt fenn ezen, hanem tette a dolgát.

Aztán a táncház történet kapcsán elmondja-elmeséli – sok élettanulság mellett! - , hogy mi az a hagyomány.

Nem valami avitt dolog, ahogy a Modernitás láttatja, hanem az Élet kérdéseire adott éltető válaszok rendszere; aminek az aktualitását csak aláhúzza, hogy ezek a válaszok évezredek vizsgaidőszakain átment hosszútávon működő, azaz fenntartó és fenntartható válaszok.

A fenntarthatósághoz szerintem vezető módszertan fontos elemeként szoktam említeni a „helyivé válás” szükségességét, erre példa az Ő tanulási folyamatuk, hogy el kellett jutniuk a helyiekhez, az adatközlőkhöz (ahogy a néprajz mondja) és a közeghez (ahogy a földrajz hangsúlyozza), mert csak így juthatunk helyes eredményre.

26. percnél, amikor nem a neve, hanem a tánca alapján találták meg az embert(!), kiderül, hogy a tánc, az nyelv, és hogy a hagyományos kultúra az egyéniség kifejezésének (is) tökéletes közege.

Az „úriember nem ugrál ezeknek” (27:30) történet példa a Tudomány akadémikusságára; hogy elidegenedik a valóságtól, az eredendő valóságtól, ami tkp. /eredendően /végülis a Tudomány tárgya és indoka (kellene legyen).

S pár perc múlva (31:30), hogy ezen elidegenedés forrása az intézményesültség, minthogy a hivatalos zárt színpadi néptáncegyüttesek sem jutottak el az Élet szintjéig, a tánc (hiszen a néptánc, az tkp. a magyar tánc) nem avitt, vitrinbe való hagyományos dísz a modern életünkön, hanem a modern világunkba az Élet lehetőségét vivő természetes közeg.

A beszélgetés második felében ugyancsak nagyon tanulságos a felszállott páva és a tévések története, ugyancsak a modernitás és a hagyomány találkozásáról, hogy hogyan gondolja a médium überelni a valóságot és e mesés esetben hogyan értünk el eredményeket. Mondom, nagyon pozitív e nagyszerű ember:)

Ráadásként,

akiket esetleg érdekel még a történelem, javaslom ebbe a Nádihegedűbe is belenézni – kedves illusztrációt ad ajánlott beszélgetésünk szocializmus/kádárizmus működéséről szóló információs horizontjához. Mégiscsak ez a korszak alapozta meg e mostani korunkat…

És - ezúttal akár a teljesség kedvéért - ide hivatkozom Andrásfalvy Bertalan munkásságát, aki ugyancsak el tudja mondani, hogy mi az a Hagyomány. (Pl. ebben a korábbi hivatkozásomban:)

A megismerésről

avagy a koleszterin vagy a mobiltelefon a veszélyes?

 

Itt egy rövid cikk, amit most nem elsősorban az elsődleges tartalma miatt hozok ide, hanem a megismeréssel kapcsolatos tanulságai miatt.

https://www.facebook.com/NapiHirmorzsak/posts/542876039141378?stream_ref=10

Most számomra nem az a fontos benne, hogy a margarin- v. a vajgyártók finanszíroztak-e egy kutatást, és ennek megfelelően a margarin v. a vaj az egészséges, nyilván,

hanem az, hogy

- egy példa arra, (a)hogy a tudomány éppen nem lát el csak a „jelenség” szintjéig, pedig az igazi válaszért mélyebbre, a struktúrába kell látni,

- a gondolatainkban lévő modellek irányítják a megismerésünket, és így az ismereteinket, a „valóságunkat”, ami a magasabb rendű valóság, vagyis a Természet szintjén vizsgázik.

- nem az a baj, ha nem tudunk valamit, hanem, ha rosszul tudjuk. A modernizmus nem tudást, hanem magabiztosságot adott az embernek – és ez így a legveszélyesebb.

 

És ha már veszély, íme itt egy esettanulmány, javaslom tudományos ellenőrzésre /feldolgozásra – Mi illik és mi nem? (Márhogy a Természet(ünk)be:)

Síkföldi megismerésünk aluldimenzionált korlátairól

Legutóbbi előadásaim tanulsága volt, hogy milyen nehezen ismeri be az ember a modelljeinek korlátosságát. Még az elitegyetemista is. A „Beavatás” oldalon található tanmesék mellé a „Megismerés” témakörhöz ajánlom ezt a pár perces gondolatkísérletet:

A tanulság: modell által homályosan látunk, nem színről színre. Vagyis a megismerésünk a szocializációs és motivációs közegünknek megfelelően (ki)alakult modelljeink által vezérelt és korlátozott.

(Megjegyzem, én elnézem, hogy a 2 dimenziós világot némi vastagsággal ábrázolják, hiszen nemcsak a 3. dimenziót nehéz elképzelni a kétdimenziós világból, hanem a kétdimenziós világot is a háromdimenziósból…

Ráadásul az ALföldünk esetében éppen ez a szakmai zavar: hogy nem fogadják be a 3. dimenziót, vagyis a domborzati szintkülönbségeket:)

Az új embernek és az új tudománynak meg kell látnia, hogy az eddigi modelljei hamisak, mert megbuktak a Természet vizsgáján. És a fenntartható élet, az a jelenlegi modelljeinken kívül van.

A nyugati és a magyar észjárásról

Új év, új félév.
Újra ide idézgetek olyan anyagokat az ördögi internet isteni kínálatából, melyek alkalmasak a mondandóm illusztrálására.

Fontos témánk a jelen valóságunk megismerése,
ketté is szedhetném, hogy jelen valóságunk értékelése és a megismerés lehetősége;
ehhez 2 látszólag össze nem tartozó írást hozok egymás mellé ebbe a bejegyzésbe - s egyben a forrásokat /honlapokat is ajánlom, amiken rájuk akadtam. Mindkét írás meglehetősen régi, mégis meglehetősen érvényesek.

Nemzetközi korunk egyik nagy nemzetközi gondolkodója Noam Chomsky a modern világ észjárását jellemezte, ennek idézetét idézem először: "Chomsky tízparancsolata" a jelenlegi világunk működéséről - mondhatnám magáért beszél, de inkább maga ellen...

Magyar országunk egyik nagy magyar(ul) gondolkodója Végvári József a magyar észjárás jellemzéséről szól, "A magyar mondat védelmében", a nyelvből kiindulva, de a magyar nyelv angolosodását kíméletlen szókimondással helyezi el az öngyarmatosítás közegében. A tanulmány eleje kicsit ijesztő lehet a kevésbé bátor olvasó számára, de ha nem ijedünk meg az érzelmi átéléstől, a valóság mély összefüggéseire bukkanunk.
A hosszú-tartalmas írásból ki is emelek néhány, a megismerés és az ember-Természet viszony kapcsán tanulságosabb részletet:
(A nyelvben megnyilvánuló "magyar észjárásról" Karácsony Sándor írta az alap tanulmányt.)

Karácsony tehát a mellé-, illetve alárendelő mondatszerkesztésben, és az ennek megfelelően lényegileg különböző észjárásban látja meg a magyar, illetve indogermán gondolkodás (és viselkedés meg világkép) alapvető eltérését.

 

az angol (és a többi indogermán) nyelvet sem „véletlen tényezők”, kiismerhetetlen, vak erők tették alárendelővé, hanem egyenes folyománya az angolszász észjárásnak és világképnek, amely szigorúan alárendelő jellegű, nemcsak nyelvben, hanem viselkedésben, a másik emberhez, a másik néphez, a természethez való viszonyában is. Súlyos tévedés azt hinni, hogy alárendelő módon gondolkodó és viselkedő nemzettől lehet megtanulni az ún. „demokratikus” eljárásokat, már amennyiben ezeknek van egyáltalán valami közük a mellérendeléshez. Nem lehet komolyan hinni abban, hogy „demokratikusan” fog eljárni velünk – vagy bárki mással – szemben egy olyan nemzet, melynek mai léte és gazdagsága indiánok millióinak elpusztításán, illetve afrikaiak millióinak rabszolgasorban tartásán alapszik; több indián népet teljesen kiirtott, de ha ezt más cselekszi, akkor ő ezt „genocidiumnak” nevezi. Egy olyan nemzet, mely kitalálta „Az ember legyőzi a természetet” hazug jelszavát, és amely ma is azon méri le más népek „fejlettségét”, hogy milyen mértékben képesek ezt a hazug jelszót valóra váltani, vagyis környezetüket legyőzni, tehát elszennyezni és szervességétől megfosztani.

Mellérendelő észjárásunkat visszük magunkkal az Európai Szövetségbe, rendkívüli termőképességű földjeink mellett alighanem ez a legnagyobb érték, sőt bátran mondhatjuk, hogy ennél nagyobb értéket még senki nem vitt be oda. Ott ugyanis nem nagyon tudják – nyelvi korlátok miatt nem tudhatják, csak sejthetik – mit jelent mellérendelő módon mondatot felépíteni, rajzolni, énekelni, gondolkodni, viszonyulni más népekhez és a természethez, gazdálkodni, építkezni.

Ez az észjárás NEM iktatható ki a világból, megismétlem: NEM iktatható ki a világból, eltörölni csak velünk együtt lehet, akkor viszont a világ kerül végveszélybe; hiszen ezzel eltűnik a világegyetem rendjéhez páratlan módon illeszkedő nyelv és műveltség. Természetesen nem azért szorították ki, mert mondjuk pontatlan lett volna. Olyan értelemben pontos, ahogyan az alárendelő-elszigetelő észjárás sohasem lehet az. Pontosságára – és egyúttal az egésznek mai működőképességére és működtethetőségére – szép példát, valódi gyöngyszemet hallottam egyik tanítványomtól, amikor a ragozásról, mint anyanyelvünk másik – és a mellérendeléshez föltehetően szorosan kapcsolódó –sajátosságáról beszélgettünk: „A rag úgy öltözteti a szót, ahogyan a ruha az embert.”

A második tudományosságban, ebben az ún. szerves műveltségi keretben és fogalomrendszerben a magyar nyelvet is teljességnek gondoljuk olyan értelmezésben, mely a kirekesztés, kizárólagosság stb. vádjait nevetségessé teszi. Ugyanis az egészből, melyet műveltségünk képvisel, senki sem rekeszthető ki, még kiválasztott népek sem. Ezt a gulyásleves példájával szeretném megvilágítani. Tegyük föl, hogy a hortobágyi pásztorember gulyáslevest eszeget, mely hagyományos előírás szerint készült, minden benne van, ami kell, melyben a sokféle összetevő és a gondos főzés biztosítja az ízek összhangját és egységét. Majd egy csapat városi ember tűnik föl mellette, mindegyik eszeget a saját tányérjából, egyik főtt krumplit, másik ugyanazt nyersen, a harmadik hagymát, a negyedik marhahúst nyersen, az ötödik köménymagot ropogtat, és így tovább. Mindegyik kínálgatja, vagy inkább tukmálja – méghozzá egyre erőszakosabban – saját étkét a pásztorembernek, s közben ócsárolják az általa kanalazott gyanús piros színű és nyilvánvalóan egészségtelen löttyöt (azt sem tudják, mitől piros, pedig egyikük éppen paprikát eszik – magában), majd őt magát személy szerint is bírálják, kirekesztéssel, kizárólagossággal, egyoldalúsággal vádolják, amiért ő rendre visszautasítja a kínálást. Tudom, hogy nehéz, de próbáljuk meg valahogyan felfogni, hogy aki jól elkészített gulyáslevest ebédel, annak egész egyszerűen nincs szüksége arra, hogy hozzá – vagy helyette – nyers krumplit rágcsáljon vagy köménymagot ropogtasson. Tehát ne következtessünk arra, hogy ő faji vagy világnézeti alapon gyűlöli a köménymagot vagy a köménymagevőket, és velük szemben kirekesztőlegesen viselkedik

Aki nem képes az őt körülvevő tájjal mellérendelő viszonyban, kölcsönös segélynyújtás alapján élni, annak előbb-utóbb a világképe és nyelve is alárendelő-elkülönítő lesz, és ez fordítva is igaz: aki hagyja anyanyelvét alárendelővé válni, annak a tájjal – és természetesen a Jóistennel is – megromlik, vagy már megromlott a kapcsolata. Ezzel párhuzamosan jutunk el a szétesett, összetevőire bomlott világ képéhez, mely ma a nyugati ember alapérzése…

Képtelen és nevetséges dolog azt állítani, hogy a természet alapvetően ellenséges az emberrel szemben. Legalább ekkora képtelenség ugyanezt állítani a Jóistenről, különben hogyan is hívhatnánk jónak? Ma sok ember addig forgolódik, hogy nagy erőfeszítések árán talál magának egy zugot, ahonnan Isten nem látható, és akkor diadallal bejelenti, hogy nincs Isten, vagy ha mégis van, vele szemben ellenséges vagy nemtörődöm. Holott az ember éppenséggel saját kapkodásával-forgolódásával állítja be az Istennel való párbeszéd szintjét és kereteit: az betegszik meg, aki betegségre ítéli magát. Hiszen az istentagadás is betegség, mégpedig hiánybetegség (és semmiképpen nem jog, vagy különleges érték, ahogy némelyek hiszik), épp úgy mint a nemzettudat hiánya, vagy a mellérendelő gondolkodásra és viselkedésre való képtelenség, vagy a természettel fennálló rossz viszony, melyektől ma igen sokan szenvednek.

Ajánlom továbbá Czakó Gábor rövid írását, melynek összefoglalóját idézem:

1. a magyar észjárás nyelvi: annál mélyebben tudunk gondolkodni, minél inkább otthon vagyunk nyelvünkben
2. A magyar nyelv képes bármilyen fogalom megalkotására, ugyanakkor erőteljesen őrzi képiségét;
3. A magyar toldalékoló nyelv. A szó töve lényegében gyökér, mely a mélyben szétágazva folyamatosan szóbokrokat hajt; a gyökök zömmel még képek, melyek az újonnan alkotott szavakat is érthetővé teszik;
4. a szóbokrokkal összefüggően óriási, és mindenki számára érthető a szókincsünk;
5. nyelvünk szemlélete mellérendelő:

        5a. egészből a részekre következtető (deduktív);
        5b. analogikus - kapcsolatot teremt távoli jelentések, sőt, ellentétek között;
        5c. holisztikus - rendszerszemléletű, pl. egészség, gondolkodik;
        5d. az előbbiekből következően önmagában filozófia: magyaráz;

1. ősrégi műveltség őre, ld.: számok;
2. a magyarul gondolkodó számára mindkét agyfélteke lehetőségeit megnyitja.