Bukás

Bukik a gyerek, bukik az iskola

– a megismerés virtualizálódása, avagy a valóság válsága:

Megint csak 2 hivatkozás, 2 nagyon aktuális adat, az egyik mai, a másik 2 éves.

És egy személyes: az ELTE középiskolai tanárokat alkalmaz, mert az első félév alapvizsgáin a felvett hallgatók fele megbukott.

Mai hír, hogy „a középiskolában lehetetlen bepótolni azt, amit az általános iskolában nemtanítanak meg.”

(Érdemes elolvasni a cikket!)

 

A két éves hír ugyancsak kötődik az ELTÉhez, egy konferenciáról tudósít, generációk és iskolák a szakadék szélén.

 

Számomra ezek a hírek, egyértelműen a modernizmus bukásáról szólnak, de most érdekes illusztrációkként tekintem a „megismerés” témájához. A fenntarthatóság vizsgálatunk alapvető kérdése, hogy hogyan értetjük meg a fenntarthatóság problematikáját a lényegileg fenntarthatatlan világba szocializálódott közönséggel. Nyilvánvaló, hogy honlapunk legalapvetőbb feladatáról és legalapvetőbb nehézségéről van szó, és ezen tudósítás kapcsán eszembe jutott néhány gondolat a valóság válságáról.  

Hosszú a cikk (és a néhány gondolatom is:), úgyhogy röviden idemásolok egy a részt, ami (be)indításnak elegendő:

 

Az ősi közösségek szóbeli kultúrájához képest igencsak nagy változást hozott az írásbeliség kialakulása. – Ennek a változásnak is voltak igen nagy nevű ellenzői, gondoljunk csak például Szókratészre, aki meg volt győződve az írás káros hatásairól, arról, hogy tanulni csak személyes kapcsolat által lehet, olvasással nem. Tudjuk azt is, hogy ő maga nem volt hajlandó írni, gondolatait Platón jegyezte le, és néha felolvastatott magának. Azt is tudjuk, hogy az írásbeliség elterjedésével romlott az emberiség memóriája: már nem kellett megjegyezni kívülről Homérosz rövidke eposzait, mert el lehetett őket olvasni. Ma is hasonló kulturális változásnak vagyunk részesei.

Gyarmathy Éva kitért arra, hogy a környezet és a kultúra megváltozása igenis maga után vonja az agyműködés megváltozását is. Pszichológiai szemszögből nézve: az olvasáshoz elemző, logikai gondolkodás szükséges. Ennek kialakításában nagyon nagy szerepe van annak, hogy a gyereknek kisebb korában felolvasnak. Az olvasott szöveg megértése ugyanis pontosan ezt az elemző gondolkodást fejleszti – szemben a mozgóképpel, ami készen adja, megjeleníti számunkra az összefüggéseket. Ebből adódik a fő agyműködésbeli különbség az úgynevezett digitális bevándorlók és a digitális bennszülöttek között. A mai felnőtt generáció inkább képes a módszeres, elemző gondolkodásra, pontosabban képes feldolgozni az információkat, és a hosszabb távú memóriája jobb. Míg az alapvetően nem a könyveken felnövő digitális bennszülött generáció könnyebben és gyorsabban dolgozza fel az információdömpinget, fejlettebb a rövid távú memóriája, gyorsabb döntéshozatalra képes. Ezeknek a gyerekeknek az iskola, el kell fogadnunk, igenis ingerszegény környezet.

 

E szövegrészt kijegyzetelve az elemző gondolkodásom által az alábbi táblázatba tudom rendezni a tartalmait:

Gutenberg-galaxis		BillGates-galaxis
szöveg (olvasás)	inf. bevitel	(mozgó)kép
módszeres, elemző, mélyrehat(ol)ó	gondolkodás	központosított, felszínes
pontosabb	inf. feldolgozás	gyorsabb
hosszabb a fejlett	memória	rövidebb a fejlett

 

Ahogy a modern ember látja
- illusztráció egy gyermekeknek szóló
ismeretterjesztő könyvből...

És van ugyebár a korábbi korszak, a szóbeliség kultúrája, amikor a tudást fejben – vagy testben(?), mindenesetre emberen belül – kellett tartani; hiszen az írás az adathordozók és sokszorosítás technológiája miatt nem volt elég hatékony tudás-közvetítő közeg. Azt hiszem nem is értjük mi ezt innen, emiatt hisszük, hogy kevesebbet tudtak az ős-emberek, az írásbeliség előtt. Nem tudjuk azt sem, hogy a  közösségi (szintű) tudás hogyan tárolódott és használódott – pedig úgy tűnik sok tudás nem egyénen, hanem közösségen belüli volt, így az „ember” fogalom is más értelmű. (Tudjuk, pl. – és ez érdekes bizonyítékul szolgál –, hogy a jogképesség nem egyéni, hanem családi, ill. közösségi szinten jelent meg; vö. közösségi társadalmak).

A „megismerés” témához lám, jön a „fejlődés” fogalom tartalmasodása is: hogyan veszik el, persze mondhatjuk, hogy alakul át, az amit „emberi”-nek gondoltunk; illetve a „modernizmus” kritikájához is illusztrációt kapunk.

 

Ugyanis itt a tudományos magyarázat /leírás arról, hogy  miért nem érzem magam otthonosan a mai világban. És persze általánosítsunk: miért nem érzi magát egy „régi” ember magát jól e lehető világok legjobbikában. Vegyük példaként a modern világ székesegyházait, a plázákat, ahol amit én látok, az sok felesleges, de önmagát kellető, viszont hamar tönkremenő vagy elavuló áru, nemvalódi árakon, amikre egyébként sincs pénzem, rengeteg tömeg-emberrel, akikre mint prédákra vadásznak a predátor termékek, miközben szól az elviselhetetlen „kereskedelmi zene”, hogy nehogy gondolkozni tudjon az ember (ahogy a Harrison Bergeron c. filmben a pánt). Ez így látszik innen, a „modernen túlról”, és tessék elhinni, ezidáig ez így volt reális, sőt normális, és csak a valóság virtualizálódása nyomán alakul ez új „valóság”.

Pláza: tényleges belépés a virtuális valóságba

Más univerzumokban élünk, ahogy mondják, az X, és a Z generáció (ld. a cikkben). Én hozzáteszem, hogy létezik a preX generáció is, akik jellemzően képtelenek elsajátítani a legalapvetőbb digitális kommunikációs ismereteket. És nem azért mert 60-70 év felettiek, hanem mert máshogy szocializálódott az agyuk. Mások a modellek, más kommunikációs univerzumokban élünk, ennek megfelelően nem hatékony a kommunikációnk egymással, ami persze a társadalmi kohéziót igenis veszélyezteti – ez  így rendkívül gyakorlati vetülete a „megismerés” témának.

Szólnak az írások, hogy lám az iskola ingerszegény a mai fiataloknak (Z generáció), de azt is megjegyzem, hogy ugyanígy a fiatalok tudás-, és ami fontosabb, gondolkodásszegények a mai iskolának, vagyis a szöveg, és elemző, önálló(!) gondolkodás alapú univerzumnak.

A „mai fiataloknak”, a digitálisba beleszületett Z generációnak is meg kell értenie, hogy a preX generációnak, sőt az A, mint Aranykor, az írásbeliség előtti univerzumnak is vannak előnyei, azaz igenis veszít az emberségéből az ember a valóság ilyen szintű virtualizálódásával.
Hogy „objektíve” melyik a jobb, az nem ízlés vagy „nyitottság” kérdése, hanem a mérce csakis a Természet, a Természet valósága lehet. A premodern valóság élet-orientált (volt), a modern, mostani, önmaga szerint is virtuális világ pedig profitorientált. Ugyanakkor a fenntarthatóság az élet fenntartását jelenti, nem a profitét – de ha már ezt magyarázni kell, az önmagában mutatja a modern civilizáció öngyilkos (élet-ellenes) jellegét. (S ha hiába a magyarázat, az pláne:)
A fogalmak, és így a megismerés, zűrzavarára jellemző, hogy a „virtual” szó, az angolban, vagyis a modernitás nyelvében egyaránt jelenti a „látszólagos”, magyarán nemvalóságos, és a „tényleges”, „tulajdonképpeni”, „gyakorlati” tartalmat...

(Ebben az irányban a „fejlődés” fogalom értelmezése van, ami valójában az elszakadás folyamata a Természettől, mint eredendő valóságtól, de most maradjunk a „megismerés” témánál.)

És térjünk inkább vissza az adathordozók kérdésére. Úgy látszik, az írás után most újra a kép vált az információk elsődleges hordozójává.  Mi a különbség?

Ma a konzerv-kultúrában eredendően eltekintünk attól, hogy a szóbeliség univerzuma a képi adatátvitelt elsősorban a mindenkori „itt és most” szintjén használta, tehát a valóság azon szintjén, amit mint a valódi boldogság közegét, mostanában annyira áhítunk megtalálni-megtapasztalni, különböző misztikus jelen-levés technikákkal. A „hallgassunk zenét” mondat régebben azt jelentette, hogy élő ember(ek) (élő) zenét játszanak hangszereken, ma pedig, hogy egy hanglejátszó gépből szóljon a korábban felvett, „konzerv” zene. (Az igazi modern zenéhez persze se élő ember, se élő hangszer nem kell, mint tudjuk.)

 

A kép rögzítése, vagyis a rajzolás adatátviteli lehetőségei korlátozottak voltak, bár nyilván nagyságrendekkel nagyobb jelentőséggel voltak jelen, mint ha csak a megmaradt barlangrajzokat, kőbe-agyagba vésett-formázott ábrázolásokat tekintjük.

 

Mindenesetre a szóbeliség kommunikációja az eredendő (természeti) valóságon belül, azzal szerves egységben használta a képeket, addig most a képírásunk, az el-kép-zel(g)éseink elszakadtak a természeti valóságtól. És ez a kommunikációs mód lett dominánssá, és a belénk kódolt törvény miatt, miszerint a többségi a normális, a valóság leváltódik a virtualitással. Ez a valóság válsága, ami a többi válságjelenséggel (klíma, élelem, energia, stb.) együtt összeomlássá áll össze.

 

Erre jó példa a „mozgóképek” esete, hiszen a régebben, a kép, ha mozgott, az biztosan élő, tehát abszolút jelen valóságos volt, míg most a virtualitás legbiztosabb jele: mint tudjuk a filmek, mint vetített (projektált) valóságok már nem is a valóságos (fizikai) közegben születnek, hanem (sz)ámítógépekben, sőt nem csak a természeti, de a történeti valóságtól[1] is elszakadottak a mostani kalandfilmek. Nem olyan régen még – és az nagyon sokáig így volt –  az ember úgy lovagolt, hogy felült egy lóra (úgy értem, a fizikai valóságban is élő testtel rendelkező lényre), míg most a lovaglás élményét csak a mindenkori filmsztárjaink által közvetítve éljük át. És bár tudjuk, hogy az agy nem tud különbséget tenni a vetített valóság és a tényleges között, de a test és a lélek, igen. Nem mindegy, hogy fizikailag, mondhatnám testileg is végzünk testmozgást, vagy csak virtuálisan „éljük át”. Az ember fejlődésére, és cselekedeteire igenis hatással van, hogy valóságosan ölelik vagy simogatják, vagy csak virtuálisan kapja meg ezt az „élményt”…

 

A folyamatra jellemző, hogy ebben a virtuális kommunikációban a klasszikus értelemben vett gondolkodásra „képtelenné” válik a gyermek, akinek nem olvasnak mesét, azaz nem kell a szövegből képet /mozgóképet, alkotnia saját magának(!). Ha a képeket készen kapják (ti. a mesefilmekben) akkor nem alakul ki a kép-alkotás képessége, csak a kép-felismerés képessége: nemcsak az olvasás, tehát írott szövegből információ dekódolása, azaz kép alkotása nem megy, de absztrakció nélkül önálló gondolkodásra is képtelen lesz az ember. Gyorsan fel tudja fogni a képet, amit lát(tatnak vele), ahogy a gondolatmenet elején hivatkozott tudósításban is olvassuk, de csak mint egy gép, s nem mint egy ember. Ez elég a fogyaszt(at)áshoz, hogy az „ember” a reklámokban felmutatott terméket megismerje a boltokban, de nem elég a ember eredendő természetének megéléséhez, a teremtéshez.

A modernizmus nagy tévedése, hogy nem a gépei lettek emberivé, hanem az emberei gépivé.

EZ egy nehéz írás. Bocsánat érte, de ez egy igazán nehéz helyzet, nehéz feldolgozni a bukást…

Ugyanakkor az új eljöveteléhez szükséges a régi elbukása.

De hogy az új jobb legyen, mint a régi, ahhoz (f)el kell ismerni a tanulságokat!

S bár a kommunikáció (oktatás, stb.) hatékonysága egyre romlik, mégis egyre többen vagyunk, akiket ébresztget az Élet. Az élet valósága ebből a hamis megbukott hamis valóságból.

---

[1]Vagyis amit a „történettudomány” által valóságnak, vagyis az elmúlt időkre, korszakokra reálisan jellemzőnek gondolunk. A jelenlegi „történelmi”, de mondjuk inkább, hogy „kosztümös” filmek bevallottan a „fantázia” valóságában „játszódnak”, még egy szinttel virtualizálva a „valóságot”, vagyis elszakítva a „nézőt” a valóságtól, a tapasztalástól.