Interjúk. Humánökológia Műhely Debrecen
Balogh
Péter
Ha valaki végigtekint a folyószabályozásaink történetén, akkor láthatja, hogy az ártereink jelentős része megszűnt. Felmerül a kérdés: vajon még ilyen szárazság idején is több víz lenne a talajban, ha nem szabályoztuk volna (így) a folyóinkat? Mennyiben felelős a klímaváltozás, a csapadékmentes időjárás a szárazságért és mennyiben az, hogy a szabályozásokkal magunk fosztottuk meg területeink egy részét a víztől?
- A klíma
„megváltozása” egy tünet, része egy tünetegyüttesnek: a komplex környezeti
összeomlásnak. Az ember környezetét adó természeti rendszereink működésének
megváltozásáról van szó, amit a változás üteme és iránya miatt kell
összeomlásnak nevezni. Ennek része a tájaink vízháztartásának megromlása is,
szoros összefüggésben a klímaváltozással. Azonban az okozati kapcsolat
fordított! A helytelen tájhasználat
következménye a szárazodás, és a többi jelenség. Tehát a BETEGSÉG maga a helytelen tájhasználat, ennek vannak
TÜNETEI, mint pl. a vizek eltűnése, a melegedés, a talajok pusztulása, s minden
egyéb élő degradációja (s köztük persze az emberé is!). E hibás tájhasználat alapja az Alföldön a
modernkori szabályozás, vagyis az új, jelenleg konvencionális víz- és
mezőgazdálkodás. Azért hibás, mert szembe megy a táj eredendő működésével. Ez a
harc drága és káros. Fontos kiemelni tehát, hogy NEM egy természetvédelmi
problémáról van szó, hanem gazdasági, katasztrófavédelmi, nemzetbiztonsági
kérdésről, arról, hogy a jelenlegi szemlélet és gyakorlat feléli az emberi élet
feltételeit.
Hogyan lehetett volna-e másképp csinálni? Mi az, amit elrontottak a szabályozáskor? És mennyiben vagyunk igazságtalanok az akkori szakemberekkel, ha utólag, a hatások ismeretében bíráljuk őket?
A jelenlegi
szabályozás a modern kor terméke a 19. századból, de fontos előzményekkel. A
Török-korral megszűnt a klasszikus közösségi ártéri gazdálkodás az Alföldön,
mert az árutermelésbe bekapcsolódó földbirtokosok eluralták az eredendően
közösségi földeket, ezt hívják „bekerítésnek”, a korabeli Angliában hasonló
folyamatok után, itt ugyebár az új korszellemet a török-habsburg pusztítások
segítették. Az Alföldön a „pusztásodás” fogalmat használjuk, amikoris a
középkori falvak helyét nagy határú mezővárosok veszik át (16-18. század).
Ekkor kialakult a nagyüzemi árutermelő magángazdaság, ami profitot akart
termelni magának, és nem életet a közösségnek. Az árutermelés formája ekkor még
a legeltető állattartás volt, ami még szerette az Alföld eredendően vizes
/ártéri működését. Aztán a modernizálódás előre haladtával a legeltetésnél
jövedelmezőbbnek látszott a szántóföldi termelés, minthogy ez hatékonyabb
gyarmatosítási forma. Még jobban függővé és távirányíthatóvá teszi a
Természettől elszakadt helyi embert. Úgyhogy a földbirtokosokban megerősödött
az igény a táj víztelenítésére, és megkezdődött a „verítékes honfoglalás”,
amikoris tényleg hatalmas költségek árán megoldották a vizek elvezetését –
legalábbis annyira, hogy a hegyvidékek víztöbblete a kialakított rendszerben
már nem tudja pótolni a síkvidék csapadékhiányát. Ez a Tisza-sivatag
létrehozása. Nem könnyen, de a modern ember megoldja, hogy az eredendő
Édenkertből sivatagot csináljon. Ez az, amit elrontott tehát a modernkori
szabályozás, és ez az, amit meg kell javítani, ha élni akarunk e tájon.
A felelősség kérdése is persze érdekes: a lényeg, hogy a korabeli szakembereket már hiába bíráljuk, ez csak elvisz a mai cselekvésektől. Viszont meg kell állapítanunk, hogy a modern kor, vagy mondhatni kór, jellemzője, hogy a helyi embert elszakítja a helyi tájtól, és egymástól is az embereket, és hogy ez nem jó. Kényelmesebbé teszi az életet, de a boldogság nem javul, a függőség egyirányúvá lesz, és pláne az élet fenntarthatósága lehetetlenné válik ebben a rendszerben. Tehát a valódi kérdés, hogy a jelenlegi szakemberek mit gondolnak e helyzetben, fel- és elismerik-e a hibás hozzáállásukat, és képesek-e az új rendszer kialakítására.
A szabályozások mennyire befolyásolják a folyók fajgazdagságát, a benne élő élőlények számát? Egyáltalán hogyan bánunk az élővizeinkkel? Milyen a hazai vizek ökológiai állapota?
A modernkori
szabályozás nem a fajgazdagságra, hanem a profittermelésre van optimalizálva.
Ehhez megjegyzendő, hogy a profit nem vidéken csapódik le: az Alföldre
búzabányaként tekint a modern kor. A tájak életfolyamatait
legyőzendő-megváltoztatandó körülményeknek tekintik, a föld nem Anyaföld, hanem
termelési eszköz. Az alföldi vizek túlnyomó része fizikailag is eltűnt, nem
csak ökológiailag sérült. A víz életfolyamatai nem tudnak érvényesülni, pl. a
kisvízkörforgások, amik a vegetáció-talaj-levegő közegében éltetni hivatott
mindent. Földrajzosként számomra ezek a fontosak, a biológiai alrendszer
állapotáról szakbiológusok hivatottak részletekbe menni.
Általában meglepődnek, ha azt mondja, tegyük fel a kérdést, „mit akar a Tisza” – hogyan akarhatna egy folyó bármit is? Ez valóban nem magától értetődő. Mit takar valójában a kérdés? Mit feltételez a mindennapokban, a gazdaságban, a vízgazdálkodásban, a mezőgazdaságban, az ember életében, ha figyelembe vesszük a Tisza „akaratát”?
Ez a táji szint
élőlényként való értelmezése. Azt tapasztaljuk, hogy eredendően minden élő
körülöttünk, az embernél alacsonyabb rendszerszerveződési szinteken, és
magasabban is. Aki tartott már állatot, és nem vakította el a modernitás, az
látja, hogy mindenki élő és mindenki személyiség. Az Azonosság törvénye szerint
(„Ahogy lenn, úgy fenn”), ez „felfelé” is így van, bár az ember, mint
alacsonyabb rendű rendszer, ezt már közvetlenül nem látja. Ugyanakkor, ha
valóban bölcs, pláne duplán (vö. Homo SS.), akkor ezt tudnia kell. Ez az élő
rendszerek működésének modellje, ami szerint nem csak, hogy a kistájakat kell
élőként, s emberi hasonlattal élve, személyként értelmezni, hanem a Föld
bolygót, illetve a Világegyetemet is. Ezek tudományos játékszabályok szerint
bemutatott modellek, a Gaia-elmélet ismert, vagy Grandpierre Attila könyve az
Élő Világegyetemről.
A gyakorlati tapasztalat felől haladva látjuk, hogy a Természetnek van egy eredendő működési rendszere, ezek törvényei leírhatóak, pl. a kérdésben említett emberi működés szempontjából irányadóak még az arányosság vagy az együtt-működés, a körkörösség törvénye, stb. A rendszer elemeinek, mint pl. a Tisza, a rendszerbeli helye és szerepe, azaz működése az, amit emberi fogalommal „akaratnak” lehet nevezni. Tehát ahogy az ember akarhat valamit, úgy a Tisza is. Vagyis nem esetleges, hanem koncepcióba ágyazott a működése. A tájak eredendő működésének célja és tartalma az Élet fenntartása, természetesen beleértve az ember életét is. Ennek megfelelően az ember eredendő feladata a valós helyének és szerepének felismerése és elfogadása, és a Nagy Működés, vagyis a Természet (érdekes, hogy a magyar nyelvben a Természet társfogalma a Teremtés), szóval ennek a szolgálata. A modern kor ebben tévedt el, amikor az Élet szolgálatát a Pénz szolgálatára váltotta. Ez a szemlélet viszi félre az összes emberi működést, gazdasági tevékenységet, még a megoldási próbálkozásokat is. Amíg az értékrendi szint nem rendezett, addig a jelenségek szintje nem oldható meg. Így vannak félreértelmezve a köztudatban is megjelenő problémák, pl. a „klímaváltozás” vagy az „öntözés” is.
Nem növény-, hanem tájszinten kell pótolni a vizet, a locsolás amúgy is hosszú távon éppen kiszárítja a talajt. Egyrészt miért van ez így, másrészt lehet-e tájszinten pótolni? Megoldható ez még?
Itt a
lépték-mérték törvényt nem veszi figyelembe a modern ember. Az a tapasztalat,
hogy az öntözött tájak kiszáradnak. Ezt mutatja Andalúzia vagy Közép-Ázsia,
vagy éppen jelképes érvénnyel, a civilizáció bölcsője, a „termékeny félhold” elsivatagosodása,
ahogy a modernizmus hamis PC nyelvén hívják; megoldás-orientáltan fogalmazva ez
elsivatagosítás. Ez akkor jelentkezik, ha túlhasználatra kényszerítik a tájat,
külső vízpótlás, illetve az eredendő kisvízkörforgások felülírása, mondhatni fejlesztése által. Az eredendő
működésből és a lépték-mérték törvényből kilépve a modern ember csak a növény,
pontosabban a haszonnövénye szintjét tekinti, és ennek vízigényét akarja
kielégíteni, persze jelentős túlhasználattal. Ez a buta értelmezés az esőből
csak a vízmenyiséget látja, így azt hiszi, hogy a „locsolás” tudja pótolni az
esőt, ami valójában egy összetett környezeti jelenség. A növény ezt tudja,
emiatt „nem hatékony” pl. napsütésben locsolni…
A megoldás az, ha
táji szinten pótoljuk a vizet, azaz nem a mezőgazdasági táblánkat akarjuk
vízhez juttatni óhatatlanul iparszerű, azaz drága-harcolós módszerekkel, hanem
az egész táj eredendő működési folyamatait újra beindítva, tesszük lehetővé,
hogy a táj éltesse az alrendszereit, benne az ember mezőgazdasági tábláját is.
Ez a gyakorlatban mozaikos felszínborítást, tehát tájhasználatot jelent, az
eredendő mozaikos adottságoknak, ú.m. a talajnak és főleg a domborzatnak
megfelelően: erdők, gyepek, vizes élőhelyek és szántók váltakozását. Két vizes
tájrészlet között nincs többletöntözési igénye a szántónak – persze az
arányosság törvényének betartásával –, minthogy a vegetáció, az élő talaj és az
alsó légkör között „forog”, vagyis él a víz. (Megjegyzendő, hogy a szántón és a
településen kívül minden tájhasználati forma, művelési ág bírja vagy szereti a
vizet.) Ezért mondjuk, hogy a vízgazdálkodási kihívásokra tájgazdálkodási
megoldásokkal lehet válaszolni, még egyszerűbben: a helyes vízgazdálkodás a
vizes helygazdálkodás.
Ezen fenntartható
tájhasználati rendszer neve az Alföldön az ártéri
gazdálkodás, ahol az „ártéri” jelző nem csak, illetve nem elsősorban a helyszínt
jelenti, hanem a módszertant. Tehát, hogy „ártériesített”, az eredendő ártéri
működéshez igazodó, annak alárendelt. Ennek vízgazdálkodási módszertana a fokgazdálkodás, amikor a folyó áradó
vizét oldalirányú medreken-csatornákon (ezek a fokok, innen az elnevezés) az
ártéri szintekbe vezetik. Így az áradás fokról-fokra
önti el a mélyfekvésű területeket, ráadásul alulról (az áradó víz nyomásának
köszönhetően), zúdulás nélkül. Természetesen ezzel együtt jár az összes élő
rendszer feléledése, a halak szaporodása, növények növése, stb. És együtt jár,
hogy a vizek levezetését segíteni kell, tehát a víz mozgását: az áradás után az
apadást, így lesz a pulzáló árvíz a
táj legfontosabb életjelensége, éltető szívverése.
