Uri Dénes kérdéseire válaszoltam...

 

Interjúk. Humánökológia Műhely Debrecen

 

Balogh Péter

 

Ha valaki végigtekint a folyószabályozásaink történetén, akkor láthatja, hogy az ártereink  jelentős része megszűnt. Felmerül a kérdés: vajon még ilyen szárazság idején is több víz lenne a talajban, ha nem szabályoztuk volna (így) a folyóinkat? Mennyiben felelős a klímaváltozás, a csapadékmentes időjárás a szárazságért és mennyiben az, hogy a szabályozásokkal magunk fosztottuk meg területeink egy részét a víztől?

- A klíma „megváltozása” egy tünet, része egy tünetegyüttesnek: a komplex környezeti összeomlásnak. Az ember környezetét adó természeti rendszereink működésének megváltozásáról van szó, amit a változás üteme és iránya miatt kell összeomlásnak nevezni. Ennek része a tájaink vízháztartásának megromlása is, szoros összefüggésben a klímaváltozással. Azonban az okozati kapcsolat fordított! A helytelen tájhasználat következménye a szárazodás, és a többi jelenség. Tehát a BETEGSÉG maga a helytelen tájhasználat, ennek vannak TÜNETEI, mint pl. a vizek eltűnése, a melegedés, a talajok pusztulása, s minden egyéb élő degradációja (s köztük persze az emberé is!).  E hibás tájhasználat alapja az Alföldön a modernkori szabályozás, vagyis az új, jelenleg konvencionális víz- és mezőgazdálkodás. Azért hibás, mert szembe megy a táj eredendő működésével. Ez a harc drága és káros. Fontos kiemelni tehát, hogy NEM egy természetvédelmi problémáról van szó, hanem gazdasági, katasztrófavédelmi, nemzetbiztonsági kérdésről, arról, hogy a jelenlegi szemlélet és gyakorlat feléli az emberi élet feltételeit.

 

Hogyan lehetett volna-e másképp csinálni? Mi az, amit elrontottak a szabályozáskor? És mennyiben vagyunk igazságtalanok az akkori szakemberekkel, ha utólag, a hatások ismeretében bíráljuk őket?

A jelenlegi szabályozás a modern kor terméke a 19. századból, de fontos előzményekkel. A Török-korral megszűnt a klasszikus közösségi ártéri gazdálkodás az Alföldön, mert az árutermelésbe bekapcsolódó földbirtokosok eluralták az eredendően közösségi földeket, ezt hívják „bekerítésnek”, a korabeli Angliában hasonló folyamatok után, itt ugyebár az új korszellemet a török-habsburg pusztítások segítették. Az Alföldön a „pusztásodás” fogalmat használjuk, amikoris a középkori falvak helyét nagy határú mezővárosok veszik át (16-18. század). Ekkor kialakult a nagyüzemi árutermelő magángazdaság, ami profitot akart termelni magának, és nem életet a közösségnek. Az árutermelés formája ekkor még a legeltető állattartás volt, ami még szerette az Alföld eredendően vizes /ártéri működését. Aztán a modernizálódás előre haladtával a legeltetésnél jövedelmezőbbnek látszott a szántóföldi termelés, minthogy ez hatékonyabb gyarmatosítási forma. Még jobban függővé és távirányíthatóvá teszi a Természettől elszakadt helyi embert. Úgyhogy a földbirtokosokban megerősödött az igény a táj víztelenítésére, és megkezdődött a „verítékes honfoglalás”, amikoris tényleg hatalmas költségek árán megoldották a vizek elvezetését – legalábbis annyira, hogy a hegyvidékek víztöbblete a kialakított rendszerben már nem tudja pótolni a síkvidék csapadékhiányát. Ez a Tisza-sivatag létrehozása. Nem könnyen, de a modern ember megoldja, hogy az eredendő Édenkertből sivatagot csináljon. Ez az, amit elrontott tehát a modernkori szabályozás, és ez az, amit meg kell javítani, ha élni akarunk e tájon.

A felelősség kérdése is persze érdekes: a lényeg, hogy a korabeli szakembereket már hiába bíráljuk, ez csak elvisz a mai cselekvésektől. Viszont meg kell állapítanunk, hogy a modern kor, vagy mondhatni kór, jellemzője, hogy a helyi embert elszakítja a helyi tájtól, és egymástól is az embereket, és hogy ez nem jó. Kényelmesebbé teszi az életet, de a boldogság nem javul, a függőség egyirányúvá lesz, és pláne az élet fenntarthatósága lehetetlenné válik ebben a rendszerben. Tehát a valódi kérdés, hogy a jelenlegi szakemberek mit gondolnak e helyzetben, fel- és elismerik-e a hibás hozzáállásukat, és képesek-e az új rendszer kialakítására.

A szabályozások mennyire befolyásolják a folyók fajgazdagságát, a benne élő élőlények számát? Egyáltalán hogyan bánunk az élővizeinkkel? Milyen a hazai vizek ökológiai állapota?

A modernkori szabályozás nem a fajgazdagságra, hanem a profittermelésre van optimalizálva. Ehhez megjegyzendő, hogy a profit nem vidéken csapódik le: az Alföldre búzabányaként tekint a modern kor. A tájak életfolyamatait legyőzendő-megváltoztatandó körülményeknek tekintik, a föld nem Anyaföld, hanem termelési eszköz. Az alföldi vizek túlnyomó része fizikailag is eltűnt, nem csak ökológiailag sérült. A víz életfolyamatai nem tudnak érvényesülni, pl. a kisvízkörforgások, amik a vegetáció-talaj-levegő közegében éltetni hivatott mindent. Földrajzosként számomra ezek a fontosak, a biológiai alrendszer állapotáról szakbiológusok hivatottak részletekbe menni.

 

Általában meglepődnek, ha azt mondja, tegyük fel a kérdést, „mit akar a Tisza” – hogyan akarhatna egy folyó bármit is? Ez valóban nem magától értetődő. Mit takar valójában a kérdés? Mit feltételez a mindennapokban, a gazdaságban, a vízgazdálkodásban, a mezőgazdaságban, az ember életében, ha figyelembe vesszük a Tisza „akaratát”?

Ez a táji szint élőlényként való értelmezése. Azt tapasztaljuk, hogy eredendően minden élő körülöttünk, az embernél alacsonyabb rendszerszerveződési szinteken, és magasabban is. Aki tartott már állatot, és nem vakította el a modernitás, az látja, hogy mindenki élő és mindenki személyiség. Az Azonosság törvénye szerint („Ahogy lenn, úgy fenn”), ez „felfelé” is így van, bár az ember, mint alacsonyabb rendű rendszer, ezt már közvetlenül nem látja. Ugyanakkor, ha valóban bölcs, pláne duplán (vö. Homo SS.), akkor ezt tudnia kell. Ez az élő rendszerek működésének modellje, ami szerint nem csak, hogy a kistájakat kell élőként, s emberi hasonlattal élve, személyként értelmezni, hanem a Föld bolygót, illetve a Világegyetemet is. Ezek tudományos játékszabályok szerint bemutatott modellek, a Gaia-elmélet ismert, vagy Grandpierre Attila könyve az Élő Világegyetemről.

A gyakorlati tapasztalat felől haladva látjuk, hogy a Természetnek van egy eredendő működési rendszere, ezek törvényei leírhatóak, pl. a kérdésben említett emberi működés szempontjából irányadóak még az arányosság vagy az együtt-működés, a körkörösség törvénye, stb. A rendszer elemeinek, mint pl. a Tisza, a rendszerbeli helye és szerepe, azaz működése az, amit emberi fogalommal „akaratnak” lehet nevezni. Tehát ahogy az ember akarhat valamit, úgy a Tisza is. Vagyis nem esetleges, hanem koncepcióba ágyazott a működése. A tájak eredendő működésének célja és tartalma az Élet fenntartása, természetesen beleértve az ember életét is. Ennek megfelelően az ember eredendő feladata a valós helyének és szerepének felismerése és elfogadása, és a Nagy Működés, vagyis a Természet (érdekes, hogy a magyar nyelvben a Természet társfogalma a Teremtés), szóval ennek a szolgálata. A modern kor ebben tévedt el, amikor az Élet szolgálatát a Pénz szolgálatára váltotta. Ez a szemlélet viszi félre az összes emberi működést, gazdasági tevékenységet, még a megoldási próbálkozásokat is. Amíg az értékrendi szint nem rendezett, addig a jelenségek szintje nem oldható meg. Így vannak félreértelmezve a köztudatban is megjelenő problémák, pl. a „klímaváltozás” vagy az „öntözés” is.

Nem növény-, hanem tájszinten kell pótolni a vizet, a locsolás amúgy is hosszú távon éppen kiszárítja a talajt. Egyrészt miért van ez így, másrészt lehet-e tájszinten pótolni? Megoldható ez még?

Itt a lépték-mérték törvényt nem veszi figyelembe a modern ember. Az a tapasztalat, hogy az öntözött tájak kiszáradnak. Ezt mutatja Andalúzia vagy Közép-Ázsia, vagy éppen jelképes érvénnyel, a civilizáció bölcsője, a „termékeny félhold” elsivatagosodása, ahogy a modernizmus hamis PC nyelvén hívják; megoldás-orientáltan fogalmazva ez elsivatagosítás. Ez akkor jelentkezik, ha túlhasználatra kényszerítik a tájat, külső vízpótlás, illetve az eredendő kisvízkörforgások felülírása, mondhatni fejlesztése által. Az eredendő működésből és a lépték-mérték törvényből kilépve a modern ember csak a növény, pontosabban a haszonnövénye szintjét tekinti, és ennek vízigényét akarja kielégíteni, persze jelentős túlhasználattal. Ez a buta értelmezés az esőből csak a vízmenyiséget látja, így azt hiszi, hogy a „locsolás” tudja pótolni az esőt, ami valójában egy összetett környezeti jelenség. A növény ezt tudja, emiatt „nem hatékony” pl. napsütésben locsolni…

A megoldás az, ha táji szinten pótoljuk a vizet, azaz nem a mezőgazdasági táblánkat akarjuk vízhez juttatni óhatatlanul iparszerű, azaz drága-harcolós módszerekkel, hanem az egész táj eredendő működési folyamatait újra beindítva, tesszük lehetővé, hogy a táj éltesse az alrendszereit, benne az ember mezőgazdasági tábláját is. Ez a gyakorlatban mozaikos felszínborítást, tehát tájhasználatot jelent, az eredendő mozaikos adottságoknak, ú.m. a talajnak és főleg a domborzatnak megfelelően: erdők, gyepek, vizes élőhelyek és szántók váltakozását. Két vizes tájrészlet között nincs többletöntözési igénye a szántónak – persze az arányosság törvényének betartásával –, minthogy a vegetáció, az élő talaj és az alsó légkör között „forog”, vagyis él a víz. (Megjegyzendő, hogy a szántón és a településen kívül minden tájhasználati forma, művelési ág bírja vagy szereti a vizet.) Ezért mondjuk, hogy a vízgazdálkodási kihívásokra tájgazdálkodási megoldásokkal lehet válaszolni, még egyszerűbben: a helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás.

Ezen fenntartható tájhasználati rendszer neve az Alföldön az ártéri gazdálkodás, ahol az „ártéri” jelző nem csak, illetve nem elsősorban a helyszínt jelenti, hanem a módszertant. Tehát, hogy „ártériesített”, az eredendő ártéri működéshez igazodó, annak alárendelt. Ennek vízgazdálkodási módszertana a fokgazdálkodás, amikor a folyó áradó vizét oldalirányú medreken-csatornákon (ezek a fokok, innen az elnevezés) az ártéri szintekbe vezetik. Így az áradás fokról-fokra önti el a mélyfekvésű területeket, ráadásul alulról (az áradó víz nyomásának köszönhetően), zúdulás nélkül. Természetesen ezzel együtt jár az összes élő rendszer feléledése, a halak szaporodása, növények növése, stb. És együtt jár, hogy a vizek levezetését segíteni kell, tehát a víz mozgását: az áradás után az apadást, így lesz a pulzáló árvíz a táj legfontosabb életjelensége, éltető szívverése.

Modern vs. normális oktatás

Ez a félév is lezárult, tegnap beszélgettünk még egyet az egyetemen, de a jegyszerzés árnyékában is feltűnt az az illúzió, hogy "a modern oktatás is lehet jó".   A Ladak-film túl koncepciózusan támadta a modernizmust...

Erre épp kaptam egy példát, ami más irányból ugyancsak pontosan mutatja, hogy a „modern oktatás” akkor lehet jó, ha rendszerszerűen másmilyen lesz, mint a modern oktatás:

http://pozitivnap.hu/sikertortenetek/a-te-gyereked-szeret-iskolaba-jarni-ebben-a-peldaerteku-suliban-orommel-tanulnak-a-gyermekek-hogy-miert-mutatjuk

Ez a bronx-i tanár észre merte venni a modern oktatás csúfos bukását, és visszacsatolt a Természethez, az eredendő valóságot valamennyire visszavezette az iskolájába, és láss csodát: a földön-kívülivé vált gyerekek a földdel való kapcsolatuk által felébredni látszanak a modernizmus bűbájos álmából.

A tanulság: az Élet csakis a Természetből fakadhat, s az embert az mentheti meg, ha újra talajt fog, s visszatalál a Természet(é)hez.

De nincs ebben semmi furcsa, csak tisztán kell látni, hogy a "modern" nem azt jelenti, hogy "jó", hanem csak egy a kultúrtörténeti fogalom, egy szakasz az emberiség történetében, aminek lényege, hogy az ember elszakad a Természet(é)től. 

S nyilván: a modern oktatás a modern rendszer alkatrászeit állítja elő, a Természet pedig az Életet. Ismerjük (f)el a különbséget!

A feladat: a modernből normálisat csinálni.
Nem könnyű, de lehet. Első lépés, hogy tudjuk megkülönböztetni a kettőt.
Írtam már erről sokat:) http://www.emberestisza.blogspot.hu/2015/03/new-macdonald-zsenialisoktato.html

Kisértő múlt - kis értő jövő

Március 15-e alkalmából forradalmi anyag a régi világ elsöprésére - 2 perc az egész!

Zseniális oktató-anyagokról érkezett hír a tengeren túlról, megintcsak a Bárka-listán;

az embernek már tényleg az az érzése, hogy mindenki tudja, hogy a KIRÁLY MEZTELEN, hogy ez az ipari-modern világ HAMIS, és hogy merre van a megoldás:
 

Itt a háttér: http://newmacdonald.onlyorganic.org/
(Gondolom meg lesz hamarosan magyarul is.)

 

És persze maradunk a honlapunk hagyományainál

– minthogy mi NEM keverjük össze a hagyományost a megszokottal, illetve tudjuk, hogy a pártízéve újonnan kitalált ördögi világ nem régi, hanem új, s hogy a most újdonságként felfedezett irány a NOrmális Életbe, tkp. az eredendő törvény szerinti élet, amit a modernizmus forradalma előtt tudtak és követtek a régiek

– szóval maradva a hagyományainknál, ezúttal is ide illesztek még egy hasonlóan nagyon-jó példát a modern és a normális összehasonlítására, illetve arra, hogy LEHET a mostani nem-normális modern világ szörnyszüleményeit átépíteni a normális élet-orientált világba:

http://www.today.com/parents/bratz-dolls-transformed-australian-artists-radical-make-unders-2D80438894

 

És a szerző: http://treechangedolls.tumblr.com/?og=1-- 
Azért is jegyzem ide e forrást, mert a képeit fogom használni a tananyagomban – HÁTHA sikerülne végre átvinni az információt a tanult szakembereknek is, hogy a mostani modern iparszerű világ helyett a normális hagyományos természetszerű világot éljék és építsék!

 

 

 

Bevezetés

 

A megismerés képessége - és ajánló a beavatástól a kikapcs(olód)ásig...

Itt a tavaszi félév kezdete. Egyrészt az egyetemen, másrészt a gazdálkodásban is. Az egyetem városi közeg, az intézményi valóság színtere; a gazdálkodás vidéki színtér a természeti valóság közegében. Azonban, az egyetemi kurzus is izgalmas utazás, ahogy minden vegetációs időszak is kirándulás az Életbe – mindkettő a megismerés újabb lehetősége.

Összefonódások és átlapolódások

a világ kettős egységességét

leképező ősi modellben

 

A kezdetek és végek, ahogy az egyetem és az Élet, jó esetben átlapolódnak egymásba, mint ahogy a szigorú böjtkezdő Hamvazószerdát az erősen engedékeny Torkos csütörtök követi a farsangi maradékok felélésével. Mintha nem lehetett volna megenni Húshagyó keddig…

  
 


Ha a világ nem tartalmazná a tökéletlenséget, akkor nem lenne tökéletes, ha a világ tökéletes, akkor tartalmaznia kell a tökéletlenséget is; minthogy a világ tökéletes – mi tökéletes, ha a világ nem az? – tartalmazza a tökéletlent is, bár nem azért tökéletes a világ, mert tartalmazza a tökéletlent is, de ha nem tartalmazná, nem lenne tökéletes…

Nehéz dolga van a nyelvnek, amikor modellezi a világot, de mi magyarul képesek vagyunk…

A megismerésben nagy segítségünkre van a magyar nyelv, minthogy benne van a KÉPesség! Ez áthidalja azt (nb. a híd is egy kép), hogy a valósághoz gondolataink által, s a gondolatainkhoz a nyelv által csatlakozunk, tehát a megismerés útján szükségszerűen adatveszteség lép fel.

A valóság, mint jelenségek összessége, képekből áll össze (bár ez is csak egy modell:), tehát szerencsés, ha a nyelv is – ha már az írás elfejlődött a képírás állapotából, és ha már a gondolkodás /tudatunk elkülönült, azaz ha már nem tudjuk közvetlenül-nyilvánvalóan, hogy a többiek, a valóság többi szereplője mit gondol/tud a valóságról.  (Vajon ez az elkülönülés normális /eredendő? Vajon a többi szereplő – állatok, növények, tájak, stb. – is ennyire nem tudnak egymásról?)

Mindenesetre, mint látjuk a fenti képen ábrázolva, vagyis az ábrán leképezve, mi képesek vagyunk a képeinket, elképzeléseinket körülírni…

És ha már körül, és ha már a képek jelek, jelképek: látjuk, hogy a világ modelljének ősi ábrájában azért a fekete a több…

Minthogy körülzárja a fehéret…

A megismerés irányai
 

Minthogy kívül azért fehér az alap…

 

A megismerés kalandja kapcsán e bejegyzés a tervezési folyamatba enged betekintést, amennyiben ajánlom a mellékletben olvasható írást, amely tulajdonképpen a tananyag bevezető fejezete /nyitánya:

A megismerés megismeréséről (8 oldal) - letölthető pdf.

 

Vigyázat! A tudás: hatalom...
 

 

 

 

 

 

 

Felébredni a bűvöletből - TED

Újra megtalált egy TED előadás, ezúttal a MAG listán jött…

4:18-nál volt a gondolat, hogy az emberi erőforrás is válságban van, ahogy a klíma, és a két válság gyökere azonos – ekkor kimásoltam a címet, majd amikor mondja, hogy az emberi erőforrás válság fő oka az oktatás, mert letéríti a embert a normális életről, elkezdtem írni ezt a bejegyzést, mert nem mondta hozzá, hogy a „modern” oktatás. Nem mondja ki, pedig látszik, hogy erre gondol, és ez azért lényeg, mert – szerintem legalábbis (és ez az én honlapom:) – ez a lényeg.

Nem az oktatás, hanem a modern oktatással van baj, ahogy NEM az emberrel van baj, hanem a modern emberrel (ahogy ezt már néhányszor emlegettem), vagyis: a modernitással magával van a baj. A modern kor, és ezért mondhatjuk, hogy a modern kór, az ami eltérítette az embert a normális útról az élet útjáról.

Azért fontos ezt felismernünk és kimondanunk, hogy ne tévelyegjünk a megoldás keresése kapcsán. A valódi megoldás a modern rendszer, az egész rohadt modern világunk kidobása, ÉS az új normális antimodern világ kialakítása.

Lenne. Ugyanis a kényelme és a változástól való félelme az embert benne tartja ebben a hamis világban. S hogy a vezetőik nagyon jól élnek ebből, és az alvezetők is jól élnek ebből. Státuszuk van és fizetésük. És kulturálisan, világ-nézetileg is beágyazódtak ebbe a rendszerbe, igazság szerint el se tudják képzelni, hogy lehetne egy másik világ is. A média, ami vetíti (projektálja) ezt a hamis valóságot, nagyon vigyáz rá, hogy NE legyen kép a valódi valóságról

A mi feladatunk az, hogy legyen. Erről szól ez az előadás számomra, és ez a bejegyzés számotokra.
 

Sok szép-és-jó tartalmas gondolat van benne, és humorral, ahogy a TED-nél megszoktuk, igazán ajánlható nyári élmény. Néhány példa:

4:50 - NEM elég a rendszer javítgatása, ha a rendszer rendszerszerűen rossz. Nem evolúciós, hanem revolúciós, azaz rendszerszerű VÁLTOZÁSra van szükség. A „Felébredni a bűvöletből” (6:48) résztől a karórás példáig nagyon fontos szakasz, ahol elmondja, hogy a valóság a modelljeinken múlik, és hogy a mostani modelljeink megbuktak.

11:50 - „a hároméves, nem a hatéves fele”

14:20 - a relatív időről, majd

14:30-tól az oktatásra alkalmazza az én 2 valóság modellemet, úgy mondja, hogy a modern oktatás iparszerű, hogy az ÉLET nem mechanikus, hanem organikus (ez persze normális esetben nem lenne egy igazán eredendő gondolat, de a közgondolkodás, a jelenlegi világ-tudat (fogyasztói társadalom) siralmas állapotát jelzi, hogy ez a gondolat nem hogy nem kézenfekvő, de gyakorlatilag éretlmezhetetlen a jelenlegi modern világ, vagyis a követői, a rabszolga-alkatrészei számára. Sajnos ezzel kell szembesülnöm folyton, hogy az ecidenciákról kell vitatkozni, és persze hiába… Az embert folyton a normaltás ellenkezője alapján kialakított és működtetett rendszerekhez mérik és büntetgetik!!!

 

Egy jó – és amerikai – beszéd végén a megoldásnak is meg kell jelennie, mint közeli, elérhető lehetőségnek. Szerintem mondjuk nem a személyhez igazítás a lényeg (persze nekem az is jó, ha így érti meg végre valaki), ill. ez nem a végső lényeg, hanem a természetesítés, a valódi, eredendő, természeti, vidéki, antimodern valósághoz való igazítása az oktatásnak, végül is az értékrendünknek, ami alapján élünk, és amit továbbadogatunk a gyermekeinknek.

Mérnök és Környezet

Tudománytörténeti jelentőségű előadássorozat részese lehettem,

hiszen az én előadásom zárta a MÉRNÖK ÉS KÖRNYEZET c. sorozatot,

a Budapesti Műszaki Egyetemen.  

Két nappal a víz világnapja előtt, 2014. 03. 20-án „Mit akar a Tisza, mint megrendelő a mérnöktől?” címmel a Tiszai-alföld eredendő működéséről és fenntartható működtetéséről beszéltem.

A sorozatban 2 mérnök és 3 környezeti szakember tartott előadást Koncsos László vízmérnök egyetemi tanár tanszékének vendégeként. Takács Sánta Andrással és Lányi Andrással egyetemben hallgatói kezdeményezésre jutottunk be a műegyetemre, hogy mutassunk olyan szempontokat és szemléletet, amik a fenntartható mérnöki munkához kellenének.  A kezdeményezés eredeti célja hivatalos kurzus beindítása lett volna, de egyelőre ennyire még nem igazi a műegyetem..

Nagyon fontos lenne a műszaki szakemberek szemléletváltása, hogy NE az életellenes-profitorientált modern civilizáció érveit fogadják el megrendelőként, HANEM a Természetet.

A modern civilizáció, a „felvilágosodás” óta, amikor az ember a Természettel szemben határozta meg önmagát, a Természet legyőzésére vagy tökéletesítésére kéri fel a mérnököt, akinek ezt a feladatot úgy sikerül „megoldania”, hogy egyre magasabb szinten termeli újra a „feladatot”. Ez a megoldás egy problémafenntartó problémakezelés[1], ellenkezik az életben maradás (más szóval fenntarthatóság) törvényeivel.

[1] Tóth Ferenc előadása szólt erről az ebben a bejegyzésben ajánlott konferencián.

A jelenlegi modell szerint két szembenálló szemléletről van szó. Meggyőződésem, hogy e szembenállásos modellben nincs megoldás, hiszen az ember éppen akkor veszít a legnagyobbat, ha sikerül nyernie. E szembenállásos modellben merül fel az a ROSSZ KÉRDÉS, hogy a Természetet vagy az embert kell-e védeni.  Eszembe jut tavalyi felhívásom… Közben elkészült a pályamunkám erre kérdésre, amit az alábbiakban idézek (100 sor, 1000 szó - részlet a készülő jegyzetemből):

Napjaink legfontosabb témája a fenntarthatóság[1], miközben nincs közmegegyezés arról, hogy mit is kutatunk egyáltalán a fenntarthatóság kapcsán; gyakorlatilag, hogy mit is akarunk fenntartani, vagyis hogy mit is értünk fenntarthatóság alatt.

Abban közmegegyezés van, hogy ez valami „zöld” téma, de hogy mit jelent pontosan, az sajnos értelmezhetetlen a jelenlegi valóság számára, ennek megfelelően nem is érti a „nagyközönség”, ill. rendre félrecsúszik az, aki a jelenlegi paradigma struktúráit, fogalmait használja. Ez az ellentmondás alapvető nehézsége a témának, elsőként ezt a csapdát kell kezelnünk, hogy igazi eredményre juthassunk akár általános tanulságok, akár konkrét feladat, pl. a Tisza tekintetében.

 

 

Először tehát tisztázzuk, hogy mit is kutatunk a fenntarthatóság kutatása során,

avagy mit is akarunk fenntartani?

 

Az egyik közkeletű válasz, hogy a „fejlődést” akarnánk fenntartani, ahogy ezt a „fenntartható fejlődés” fogalmunk is mutatja, s azt kutatjuk, hogy ez hogyan lehetséges. Gyakorlatilag a jelenlegi emberi civilizációnk, vagyis a folytonos gazdasági növekedésre épülő (el)fogyasztói társadalom fenntartásáról van szó, amit éppenhogy a Természet ellenében kell fenntartania a szegény embernek. Ezzel részletesen foglalkozunk még az alábbiakban, itt csak annyit jegyzek meg, hogy magukat környezeti szakembernek gondolók is gyakran vannak ezen az állásponton, amire jellemző, hogy megnyilvánulásában a fenntarthatóság fogalom helyett a „védelem” jelenik meg, kimondva, vagy kicserélhetően, kb. így: „nagyon fontos a természetet védeni, de mégiscsak fontosabb az ember védelme”.

 

A másik általában forgalomban lévő válasz, hogy a „természetet” akarjuk fenntartani, de ebbe „természetesen” a közgondolkodás nem érti bele az embert, hanem eleve az ember ellenében kell megvédeni a Természetet, és ennek mikéntjét keressük a fenntarthatóság kutatása során. Jellemző, hogy itt is a „védelem” fogalom jelenik meg, és ez szerepel a hivatalos struktúrában is „természetvédelem” és „környezetvédelem” címén, van erre való intézményrendszerünk, s hozzá szakembereink (ld. még alább rendszerek anatómiája és a fenntarthatóság fejezet). Ez által a feladat integrálva van a rendszerbe, s egyben intézményesítve a harc, aminek kimenetele nem kétséges, hiszen az intézményrendszer egésze, amibe a természetünk védelme be van építve, az a Természet elfogyasztására és elfogyasztatására épül. Ahogy nem juthatunk el a Szombathelyre menő vonaton Nyíregyházára, akkor sem, ha időnként hátrébb ülünk egy fülkével…

 

Mindkét értelmezés alapja a Természet és az Ember elkülönítése, az, hogy az ember eleve nem illeszkedik a Természet rendszerébe. Ez a „felvilágosodás” ötlete (mondjuk, hogy modellje), és a modern kór alap kórokozója: az ember azóta nem illeszkedik bele a Természetébe. Ez a gondolat biztosította az ember tényleges kiemelkedését, de ez az eltávolodás okozza a vesztét is, a mi olvasatunkban a fenntarthatatlanságot.

 

Ugyanakkor ez egyáltalán nem szükségszerű. Nem az emberrel van a baj, hanem a modern emberrel; s nem igaz, hogy az ember eredendően nem illeszkedik a Természetbe – a fenntarthatósági kutatás egyik célja éppen az, hogy feltárja, hol-hogyan tért le a fenntarthatóság útjáról a fejlődés útjára.

 

Ez az elkülönítő-szembenálló értelmezés a modern kor kapcsán még többször előkerül, most annyit jegyzünk meg, hogy a fenntarthatóság kutatásában egy jelentős csapda: ha belemegyünk ebbe az utcába, ott nem találjuk meg a megoldást. Legalábbis a fenntartható élet megoldását nem, csak a harc fenntartását. Ha az ember belemegy ebbe a harcba, akkor csak veszíthet, hiszen éppen akkor veszít a legnagyobbat, ha nyer. Ez akkor is így van, ha az ember kidolgozott olyan mutatószámokat, amik szerint ez megéri. A tanulság éppen az, hogy ezek a mutatók megbuknak a Természet, vagy mondhatjuk úgy, hogy a valóság vizsgáján.

 

Ugyanis valójában az embert a Természet élteti, az élet nem származhat máshonnan, csakis a Természetből, az anyag- és energiaáramlási folyamatok is azt mutatják, hogy az ember alrendszere a Természetnek, a Természet magasabb rendű mint az ember. Még a bankárok is a szén, oxigén, nitrogén, foszfor körforgások részei, és nem fordítva. Az oxigén tudja nélkülözni az embert, az ember nem tudja nélkülözni az oxigént.

 

A kutatás alapkérdésére tehát – elkerülve a fenti csapdát – azt válaszoljuk, hogy igenis magunkat, az emberi megélhetést, működést, az emberi rendszert akarjuk fenntartani (és van-e ennél fontosabb kérdés?), tehát emiatt a Természetet. A Természet működését, ha tetszik, fenntartó működését kell fenntartanunk, és nem azért mintha a Természet egészét vagy a működésének a logikáját elpusztíthatnánk, hanem mert ha nem ezt tesszük, azzal önmagunkat pusztítjuk el (persze néhány egyéb alrendszerrel együtt). Félreértelmezés tehát, hogy a kicsi ember úgysem árthat a hatalmas Természetnek. Természetesen nem a Teremtést és/vagy az evolúciót kell félteni, hanem, hogy az ember kiejti magát a játékból. Ahogy kiejti magát az az ember, aki a sokadik emeleten elrugaszkodik a valóságtól és repülni kezd. Mert a repülése a Természet törvényei által meghatározott pályán visz a becsapódásig. Vajon tényleg ez az ember küldetése?

 

Valójában a Természet azon működését kell akarnunk fenntartani, ami a keretet adja az emberi élethez (is); és azt kutatjuk – minthogy ez a fenntarthatóság kulcsa – , hogy milyen az az emberi működés, ami illeszkedve a Természet működéséhez lehetővé teszi a Természetnek, hogy fenntartsa az emberi alrendszerét.  

 

Ez a hierarchia-kérdés döntő a megoldás szempontjából. Egyrészt, amint láttuk, ha ez nincs a helyén, akkor szükségszerűen bukásra ítélt harcba bocsátkozik az ember, minthogy az alacsonyabb rendű rendszer nem győzheti le a magasabb rendűt, úgy hogy ő ne pusztuljon. A hierarchia[2] eltévesztése folytán rossz kérdéseket tesz fel az ember, amire annál rosszabb a válasz, minél hatékonyabb.

 

Másrészt ezzel magyarázható a fenntarthatóság fogalom félreértelmezése. Aki azt gondolja, hogy az embert fenntarthatja a Természet nélkül, az csak a saját szintjéig lát. Nem látja, hogy az ő rendszere mibe ágyazódik. Ez mondjuk normális az állat szintjén, de az állat beépített szoftverében szerepel az a modul, ami a magasabb rendű törvények betartását biztosítja. E modul helyén az embernél a „szabad akarat” szerepel, ebben különbözik az állatvilágtól, és emiatt nem mindegy, hogy mi tudatosul az embernél, avagy mi a modellje az ő szerepéről. A fenntarthatósági szemlélet alapja tehát horizont vagy lépték kérdése, azaz hogy ki meddig lát: képes-e meglátni a második lépcsőfokot, vagy csak az elsőig érzékel. Képes-e felfogni-elfogadni, hogy az ember a Természet része, tehát, hogy ha az embert akarom fenntartani, akkor a Természetet kell fenntartanom. S nem védenem kell, hanem éltetnem, minthogy nem szembenállók vagyunk, hanem társak, ami viszonyban az embernek az a szerepe, feladata és küldetése, hogy szabad akaratából jó gazda módjára sáfárkodjon a rábízott vagyonnal. Ez tehát a fenntarthatóság: olyan tevékenységek, amik illeszkednek a Természet működésébe.

 

---

[1] Ha – ill. aki számára – nem az, akkor ez éppen azt mutatja, hogy nem tudják /nem tudja, hogy miről is van szó: ti. az ÉLET fenntartásáról. (Erről szól ez a jegyzet:)

[2]  A görög szó eredeti jelentése: „szent uralom /rend”.

Szóval a mérnök (és az ember) feladata, nem a Természet legyőzése vagy tökéletesítése, hanem a Természet eredendő működésének segítése, a törvények (f)elismerése és az emberi működés és struktúra (épített környezet) igazítása a Természet eredendő működéséhez, struktúráihoz, mintázataihoz.

Hiszen csakis a Természet fenntartása tarthatja fenn az embert.

Bukás

Bukik a gyerek, bukik az iskola

– a megismerés virtualizálódása, avagy a valóság válsága:

Megint csak 2 hivatkozás, 2 nagyon aktuális adat, az egyik mai, a másik 2 éves.

És egy személyes: az ELTE középiskolai tanárokat alkalmaz, mert az első félév alapvizsgáin a felvett hallgatók fele megbukott.

Mai hír, hogy „a középiskolában lehetetlen bepótolni azt, amit az általános iskolában nemtanítanak meg.”

(Érdemes elolvasni a cikket!)

 

A két éves hír ugyancsak kötődik az ELTÉhez, egy konferenciáról tudósít, generációk és iskolák a szakadék szélén.

 

Számomra ezek a hírek, egyértelműen a modernizmus bukásáról szólnak, de most érdekes illusztrációkként tekintem a „megismerés” témájához. A fenntarthatóság vizsgálatunk alapvető kérdése, hogy hogyan értetjük meg a fenntarthatóság problematikáját a lényegileg fenntarthatatlan világba szocializálódott közönséggel. Nyilvánvaló, hogy honlapunk legalapvetőbb feladatáról és legalapvetőbb nehézségéről van szó, és ezen tudósítás kapcsán eszembe jutott néhány gondolat a valóság válságáról.  

Hosszú a cikk (és a néhány gondolatom is:), úgyhogy röviden idemásolok egy a részt, ami (be)indításnak elegendő:

 

Az ősi közösségek szóbeli kultúrájához képest igencsak nagy változást hozott az írásbeliség kialakulása. – Ennek a változásnak is voltak igen nagy nevű ellenzői, gondoljunk csak például Szókratészre, aki meg volt győződve az írás káros hatásairól, arról, hogy tanulni csak személyes kapcsolat által lehet, olvasással nem. Tudjuk azt is, hogy ő maga nem volt hajlandó írni, gondolatait Platón jegyezte le, és néha felolvastatott magának. Azt is tudjuk, hogy az írásbeliség elterjedésével romlott az emberiség memóriája: már nem kellett megjegyezni kívülről Homérosz rövidke eposzait, mert el lehetett őket olvasni. Ma is hasonló kulturális változásnak vagyunk részesei.

Gyarmathy Éva kitért arra, hogy a környezet és a kultúra megváltozása igenis maga után vonja az agyműködés megváltozását is. Pszichológiai szemszögből nézve: az olvasáshoz elemző, logikai gondolkodás szükséges. Ennek kialakításában nagyon nagy szerepe van annak, hogy a gyereknek kisebb korában felolvasnak. Az olvasott szöveg megértése ugyanis pontosan ezt az elemző gondolkodást fejleszti – szemben a mozgóképpel, ami készen adja, megjeleníti számunkra az összefüggéseket. Ebből adódik a fő agyműködésbeli különbség az úgynevezett digitális bevándorlók és a digitális bennszülöttek között. A mai felnőtt generáció inkább képes a módszeres, elemző gondolkodásra, pontosabban képes feldolgozni az információkat, és a hosszabb távú memóriája jobb. Míg az alapvetően nem a könyveken felnövő digitális bennszülött generáció könnyebben és gyorsabban dolgozza fel az információdömpinget, fejlettebb a rövid távú memóriája, gyorsabb döntéshozatalra képes. Ezeknek a gyerekeknek az iskola, el kell fogadnunk, igenis ingerszegény környezet.

 

E szövegrészt kijegyzetelve az elemző gondolkodásom által az alábbi táblázatba tudom rendezni a tartalmait:

Gutenberg-galaxis		BillGates-galaxis
szöveg (olvasás)	inf. bevitel	(mozgó)kép
módszeres, elemző, mélyrehat(ol)ó	gondolkodás	központosított, felszínes
pontosabb	inf. feldolgozás	gyorsabb
hosszabb a fejlett	memória	rövidebb a fejlett

 

Ahogy a modern ember látja
- illusztráció egy gyermekeknek szóló
ismeretterjesztő könyvből...

És van ugyebár a korábbi korszak, a szóbeliség kultúrája, amikor a tudást fejben – vagy testben(?), mindenesetre emberen belül – kellett tartani; hiszen az írás az adathordozók és sokszorosítás technológiája miatt nem volt elég hatékony tudás-közvetítő közeg. Azt hiszem nem is értjük mi ezt innen, emiatt hisszük, hogy kevesebbet tudtak az ős-emberek, az írásbeliség előtt. Nem tudjuk azt sem, hogy a  közösségi (szintű) tudás hogyan tárolódott és használódott – pedig úgy tűnik sok tudás nem egyénen, hanem közösségen belüli volt, így az „ember” fogalom is más értelmű. (Tudjuk, pl. – és ez érdekes bizonyítékul szolgál –, hogy a jogképesség nem egyéni, hanem családi, ill. közösségi szinten jelent meg; vö. közösségi társadalmak).

A „megismerés” témához lám, jön a „fejlődés” fogalom tartalmasodása is: hogyan veszik el, persze mondhatjuk, hogy alakul át, az amit „emberi”-nek gondoltunk; illetve a „modernizmus” kritikájához is illusztrációt kapunk.

 

Ugyanis itt a tudományos magyarázat /leírás arról, hogy  miért nem érzem magam otthonosan a mai világban. És persze általánosítsunk: miért nem érzi magát egy „régi” ember magát jól e lehető világok legjobbikában. Vegyük példaként a modern világ székesegyházait, a plázákat, ahol amit én látok, az sok felesleges, de önmagát kellető, viszont hamar tönkremenő vagy elavuló áru, nemvalódi árakon, amikre egyébként sincs pénzem, rengeteg tömeg-emberrel, akikre mint prédákra vadásznak a predátor termékek, miközben szól az elviselhetetlen „kereskedelmi zene”, hogy nehogy gondolkozni tudjon az ember (ahogy a Harrison Bergeron c. filmben a pánt). Ez így látszik innen, a „modernen túlról”, és tessék elhinni, ezidáig ez így volt reális, sőt normális, és csak a valóság virtualizálódása nyomán alakul ez új „valóság”.

Pláza: tényleges belépés a virtuális valóságba

Más univerzumokban élünk, ahogy mondják, az X, és a Z generáció (ld. a cikkben). Én hozzáteszem, hogy létezik a preX generáció is, akik jellemzően képtelenek elsajátítani a legalapvetőbb digitális kommunikációs ismereteket. És nem azért mert 60-70 év felettiek, hanem mert máshogy szocializálódott az agyuk. Mások a modellek, más kommunikációs univerzumokban élünk, ennek megfelelően nem hatékony a kommunikációnk egymással, ami persze a társadalmi kohéziót igenis veszélyezteti – ez  így rendkívül gyakorlati vetülete a „megismerés” témának.

Szólnak az írások, hogy lám az iskola ingerszegény a mai fiataloknak (Z generáció), de azt is megjegyzem, hogy ugyanígy a fiatalok tudás-, és ami fontosabb, gondolkodásszegények a mai iskolának, vagyis a szöveg, és elemző, önálló(!) gondolkodás alapú univerzumnak.

A „mai fiataloknak”, a digitálisba beleszületett Z generációnak is meg kell értenie, hogy a preX generációnak, sőt az A, mint Aranykor, az írásbeliség előtti univerzumnak is vannak előnyei, azaz igenis veszít az emberségéből az ember a valóság ilyen szintű virtualizálódásával.
Hogy „objektíve” melyik a jobb, az nem ízlés vagy „nyitottság” kérdése, hanem a mérce csakis a Természet, a Természet valósága lehet. A premodern valóság élet-orientált (volt), a modern, mostani, önmaga szerint is virtuális világ pedig profitorientált. Ugyanakkor a fenntarthatóság az élet fenntartását jelenti, nem a profitét – de ha már ezt magyarázni kell, az önmagában mutatja a modern civilizáció öngyilkos (élet-ellenes) jellegét. (S ha hiába a magyarázat, az pláne:)
A fogalmak, és így a megismerés, zűrzavarára jellemző, hogy a „virtual” szó, az angolban, vagyis a modernitás nyelvében egyaránt jelenti a „látszólagos”, magyarán nemvalóságos, és a „tényleges”, „tulajdonképpeni”, „gyakorlati” tartalmat...

(Ebben az irányban a „fejlődés” fogalom értelmezése van, ami valójában az elszakadás folyamata a Természettől, mint eredendő valóságtól, de most maradjunk a „megismerés” témánál.)

És térjünk inkább vissza az adathordozók kérdésére. Úgy látszik, az írás után most újra a kép vált az információk elsődleges hordozójává.  Mi a különbség?

Ma a konzerv-kultúrában eredendően eltekintünk attól, hogy a szóbeliség univerzuma a képi adatátvitelt elsősorban a mindenkori „itt és most” szintjén használta, tehát a valóság azon szintjén, amit mint a valódi boldogság közegét, mostanában annyira áhítunk megtalálni-megtapasztalni, különböző misztikus jelen-levés technikákkal. A „hallgassunk zenét” mondat régebben azt jelentette, hogy élő ember(ek) (élő) zenét játszanak hangszereken, ma pedig, hogy egy hanglejátszó gépből szóljon a korábban felvett, „konzerv” zene. (Az igazi modern zenéhez persze se élő ember, se élő hangszer nem kell, mint tudjuk.)

 

A kép rögzítése, vagyis a rajzolás adatátviteli lehetőségei korlátozottak voltak, bár nyilván nagyságrendekkel nagyobb jelentőséggel voltak jelen, mint ha csak a megmaradt barlangrajzokat, kőbe-agyagba vésett-formázott ábrázolásokat tekintjük.

 

Mindenesetre a szóbeliség kommunikációja az eredendő (természeti) valóságon belül, azzal szerves egységben használta a képeket, addig most a képírásunk, az el-kép-zel(g)éseink elszakadtak a természeti valóságtól. És ez a kommunikációs mód lett dominánssá, és a belénk kódolt törvény miatt, miszerint a többségi a normális, a valóság leváltódik a virtualitással. Ez a valóság válsága, ami a többi válságjelenséggel (klíma, élelem, energia, stb.) együtt összeomlássá áll össze.

 

Erre jó példa a „mozgóképek” esete, hiszen a régebben, a kép, ha mozgott, az biztosan élő, tehát abszolút jelen valóságos volt, míg most a virtualitás legbiztosabb jele: mint tudjuk a filmek, mint vetített (projektált) valóságok már nem is a valóságos (fizikai) közegben születnek, hanem (sz)ámítógépekben, sőt nem csak a természeti, de a történeti valóságtól[1] is elszakadottak a mostani kalandfilmek. Nem olyan régen még – és az nagyon sokáig így volt –  az ember úgy lovagolt, hogy felült egy lóra (úgy értem, a fizikai valóságban is élő testtel rendelkező lényre), míg most a lovaglás élményét csak a mindenkori filmsztárjaink által közvetítve éljük át. És bár tudjuk, hogy az agy nem tud különbséget tenni a vetített valóság és a tényleges között, de a test és a lélek, igen. Nem mindegy, hogy fizikailag, mondhatnám testileg is végzünk testmozgást, vagy csak virtuálisan „éljük át”. Az ember fejlődésére, és cselekedeteire igenis hatással van, hogy valóságosan ölelik vagy simogatják, vagy csak virtuálisan kapja meg ezt az „élményt”…

 

A folyamatra jellemző, hogy ebben a virtuális kommunikációban a klasszikus értelemben vett gondolkodásra „képtelenné” válik a gyermek, akinek nem olvasnak mesét, azaz nem kell a szövegből képet /mozgóképet, alkotnia saját magának(!). Ha a képeket készen kapják (ti. a mesefilmekben) akkor nem alakul ki a kép-alkotás képessége, csak a kép-felismerés képessége: nemcsak az olvasás, tehát írott szövegből információ dekódolása, azaz kép alkotása nem megy, de absztrakció nélkül önálló gondolkodásra is képtelen lesz az ember. Gyorsan fel tudja fogni a képet, amit lát(tatnak vele), ahogy a gondolatmenet elején hivatkozott tudósításban is olvassuk, de csak mint egy gép, s nem mint egy ember. Ez elég a fogyaszt(at)áshoz, hogy az „ember” a reklámokban felmutatott terméket megismerje a boltokban, de nem elég a ember eredendő természetének megéléséhez, a teremtéshez.

A modernizmus nagy tévedése, hogy nem a gépei lettek emberivé, hanem az emberei gépivé.

EZ egy nehéz írás. Bocsánat érte, de ez egy igazán nehéz helyzet, nehéz feldolgozni a bukást…

Ugyanakkor az új eljöveteléhez szükséges a régi elbukása.

De hogy az új jobb legyen, mint a régi, ahhoz (f)el kell ismerni a tanulságokat!

S bár a kommunikáció (oktatás, stb.) hatékonysága egyre romlik, mégis egyre többen vagyunk, akiket ébresztget az Élet. Az élet valósága ebből a hamis megbukott hamis valóságból.

---

[1]Vagyis amit a „történettudomány” által valóságnak, vagyis az elmúlt időkre, korszakokra reálisan jellemzőnek gondolunk. A jelenlegi „történelmi”, de mondjuk inkább, hogy „kosztümös” filmek bevallottan a „fantázia” valóságában „játszódnak”, még egy szinttel virtualizálva a „valóságot”, vagyis elszakítva a „nézőt” a valóságtól, a tapasztalástól.