Mérnök és Környezet

Tudománytörténeti jelentőségű előadássorozat részese lehettem,

hiszen az én előadásom zárta a MÉRNÖK ÉS KÖRNYEZET c. sorozatot,

a Budapesti Műszaki Egyetemen.  

Két nappal a víz világnapja előtt, 2014. 03. 20-án „Mit akar a Tisza, mint megrendelő a mérnöktől?” címmel a Tiszai-alföld eredendő működéséről és fenntartható működtetéséről beszéltem.

A sorozatban 2 mérnök és 3 környezeti szakember tartott előadást Koncsos László vízmérnök egyetemi tanár tanszékének vendégeként. Takács Sánta Andrással és Lányi Andrással egyetemben hallgatói kezdeményezésre jutottunk be a műegyetemre, hogy mutassunk olyan szempontokat és szemléletet, amik a fenntartható mérnöki munkához kellenének.  A kezdeményezés eredeti célja hivatalos kurzus beindítása lett volna, de egyelőre ennyire még nem igazi a műegyetem..

Nagyon fontos lenne a műszaki szakemberek szemléletváltása, hogy NE az életellenes-profitorientált modern civilizáció érveit fogadják el megrendelőként, HANEM a Természetet.

A modern civilizáció, a „felvilágosodás” óta, amikor az ember a Természettel szemben határozta meg önmagát, a Természet legyőzésére vagy tökéletesítésére kéri fel a mérnököt, akinek ezt a feladatot úgy sikerül „megoldania”, hogy egyre magasabb szinten termeli újra a „feladatot”. Ez a megoldás egy problémafenntartó problémakezelés[1], ellenkezik az életben maradás (más szóval fenntarthatóság) törvényeivel.

[1] Tóth Ferenc előadása szólt erről az ebben a bejegyzésben ajánlott konferencián.

A jelenlegi modell szerint két szembenálló szemléletről van szó. Meggyőződésem, hogy e szembenállásos modellben nincs megoldás, hiszen az ember éppen akkor veszít a legnagyobbat, ha sikerül nyernie. E szembenállásos modellben merül fel az a ROSSZ KÉRDÉS, hogy a Természetet vagy az embert kell-e védeni.  Eszembe jut tavalyi felhívásom… Közben elkészült a pályamunkám erre kérdésre, amit az alábbiakban idézek (100 sor, 1000 szó - részlet a készülő jegyzetemből):

Napjaink legfontosabb témája a fenntarthatóság[1], miközben nincs közmegegyezés arról, hogy mit is kutatunk egyáltalán a fenntarthatóság kapcsán; gyakorlatilag, hogy mit is akarunk fenntartani, vagyis hogy mit is értünk fenntarthatóság alatt.

Abban közmegegyezés van, hogy ez valami „zöld” téma, de hogy mit jelent pontosan, az sajnos értelmezhetetlen a jelenlegi valóság számára, ennek megfelelően nem is érti a „nagyközönség”, ill. rendre félrecsúszik az, aki a jelenlegi paradigma struktúráit, fogalmait használja. Ez az ellentmondás alapvető nehézsége a témának, elsőként ezt a csapdát kell kezelnünk, hogy igazi eredményre juthassunk akár általános tanulságok, akár konkrét feladat, pl. a Tisza tekintetében.

 

 

Először tehát tisztázzuk, hogy mit is kutatunk a fenntarthatóság kutatása során,

avagy mit is akarunk fenntartani?

 

Az egyik közkeletű válasz, hogy a „fejlődést” akarnánk fenntartani, ahogy ezt a „fenntartható fejlődés” fogalmunk is mutatja, s azt kutatjuk, hogy ez hogyan lehetséges. Gyakorlatilag a jelenlegi emberi civilizációnk, vagyis a folytonos gazdasági növekedésre épülő (el)fogyasztói társadalom fenntartásáról van szó, amit éppenhogy a Természet ellenében kell fenntartania a szegény embernek. Ezzel részletesen foglalkozunk még az alábbiakban, itt csak annyit jegyzek meg, hogy magukat környezeti szakembernek gondolók is gyakran vannak ezen az állásponton, amire jellemző, hogy megnyilvánulásában a fenntarthatóság fogalom helyett a „védelem” jelenik meg, kimondva, vagy kicserélhetően, kb. így: „nagyon fontos a természetet védeni, de mégiscsak fontosabb az ember védelme”.

 

A másik általában forgalomban lévő válasz, hogy a „természetet” akarjuk fenntartani, de ebbe „természetesen” a közgondolkodás nem érti bele az embert, hanem eleve az ember ellenében kell megvédeni a Természetet, és ennek mikéntjét keressük a fenntarthatóság kutatása során. Jellemző, hogy itt is a „védelem” fogalom jelenik meg, és ez szerepel a hivatalos struktúrában is „természetvédelem” és „környezetvédelem” címén, van erre való intézményrendszerünk, s hozzá szakembereink (ld. még alább rendszerek anatómiája és a fenntarthatóság fejezet). Ez által a feladat integrálva van a rendszerbe, s egyben intézményesítve a harc, aminek kimenetele nem kétséges, hiszen az intézményrendszer egésze, amibe a természetünk védelme be van építve, az a Természet elfogyasztására és elfogyasztatására épül. Ahogy nem juthatunk el a Szombathelyre menő vonaton Nyíregyházára, akkor sem, ha időnként hátrébb ülünk egy fülkével…

 

Mindkét értelmezés alapja a Természet és az Ember elkülönítése, az, hogy az ember eleve nem illeszkedik a Természet rendszerébe. Ez a „felvilágosodás” ötlete (mondjuk, hogy modellje), és a modern kór alap kórokozója: az ember azóta nem illeszkedik bele a Természetébe. Ez a gondolat biztosította az ember tényleges kiemelkedését, de ez az eltávolodás okozza a vesztét is, a mi olvasatunkban a fenntarthatatlanságot.

 

Ugyanakkor ez egyáltalán nem szükségszerű. Nem az emberrel van a baj, hanem a modern emberrel; s nem igaz, hogy az ember eredendően nem illeszkedik a Természetbe – a fenntarthatósági kutatás egyik célja éppen az, hogy feltárja, hol-hogyan tért le a fenntarthatóság útjáról a fejlődés útjára.

 

Ez az elkülönítő-szembenálló értelmezés a modern kor kapcsán még többször előkerül, most annyit jegyzünk meg, hogy a fenntarthatóság kutatásában egy jelentős csapda: ha belemegyünk ebbe az utcába, ott nem találjuk meg a megoldást. Legalábbis a fenntartható élet megoldását nem, csak a harc fenntartását. Ha az ember belemegy ebbe a harcba, akkor csak veszíthet, hiszen éppen akkor veszít a legnagyobbat, ha nyer. Ez akkor is így van, ha az ember kidolgozott olyan mutatószámokat, amik szerint ez megéri. A tanulság éppen az, hogy ezek a mutatók megbuknak a Természet, vagy mondhatjuk úgy, hogy a valóság vizsgáján.

 

Ugyanis valójában az embert a Természet élteti, az élet nem származhat máshonnan, csakis a Természetből, az anyag- és energiaáramlási folyamatok is azt mutatják, hogy az ember alrendszere a Természetnek, a Természet magasabb rendű mint az ember. Még a bankárok is a szén, oxigén, nitrogén, foszfor körforgások részei, és nem fordítva. Az oxigén tudja nélkülözni az embert, az ember nem tudja nélkülözni az oxigént.

 

A kutatás alapkérdésére tehát – elkerülve a fenti csapdát – azt válaszoljuk, hogy igenis magunkat, az emberi megélhetést, működést, az emberi rendszert akarjuk fenntartani (és van-e ennél fontosabb kérdés?), tehát emiatt a Természetet. A Természet működését, ha tetszik, fenntartó működését kell fenntartanunk, és nem azért mintha a Természet egészét vagy a működésének a logikáját elpusztíthatnánk, hanem mert ha nem ezt tesszük, azzal önmagunkat pusztítjuk el (persze néhány egyéb alrendszerrel együtt). Félreértelmezés tehát, hogy a kicsi ember úgysem árthat a hatalmas Természetnek. Természetesen nem a Teremtést és/vagy az evolúciót kell félteni, hanem, hogy az ember kiejti magát a játékból. Ahogy kiejti magát az az ember, aki a sokadik emeleten elrugaszkodik a valóságtól és repülni kezd. Mert a repülése a Természet törvényei által meghatározott pályán visz a becsapódásig. Vajon tényleg ez az ember küldetése?

 

Valójában a Természet azon működését kell akarnunk fenntartani, ami a keretet adja az emberi élethez (is); és azt kutatjuk – minthogy ez a fenntarthatóság kulcsa – , hogy milyen az az emberi működés, ami illeszkedve a Természet működéséhez lehetővé teszi a Természetnek, hogy fenntartsa az emberi alrendszerét.  

 

Ez a hierarchia-kérdés döntő a megoldás szempontjából. Egyrészt, amint láttuk, ha ez nincs a helyén, akkor szükségszerűen bukásra ítélt harcba bocsátkozik az ember, minthogy az alacsonyabb rendű rendszer nem győzheti le a magasabb rendűt, úgy hogy ő ne pusztuljon. A hierarchia[2] eltévesztése folytán rossz kérdéseket tesz fel az ember, amire annál rosszabb a válasz, minél hatékonyabb.

 

Másrészt ezzel magyarázható a fenntarthatóság fogalom félreértelmezése. Aki azt gondolja, hogy az embert fenntarthatja a Természet nélkül, az csak a saját szintjéig lát. Nem látja, hogy az ő rendszere mibe ágyazódik. Ez mondjuk normális az állat szintjén, de az állat beépített szoftverében szerepel az a modul, ami a magasabb rendű törvények betartását biztosítja. E modul helyén az embernél a „szabad akarat” szerepel, ebben különbözik az állatvilágtól, és emiatt nem mindegy, hogy mi tudatosul az embernél, avagy mi a modellje az ő szerepéről. A fenntarthatósági szemlélet alapja tehát horizont vagy lépték kérdése, azaz hogy ki meddig lát: képes-e meglátni a második lépcsőfokot, vagy csak az elsőig érzékel. Képes-e felfogni-elfogadni, hogy az ember a Természet része, tehát, hogy ha az embert akarom fenntartani, akkor a Természetet kell fenntartanom. S nem védenem kell, hanem éltetnem, minthogy nem szembenállók vagyunk, hanem társak, ami viszonyban az embernek az a szerepe, feladata és küldetése, hogy szabad akaratából jó gazda módjára sáfárkodjon a rábízott vagyonnal. Ez tehát a fenntarthatóság: olyan tevékenységek, amik illeszkednek a Természet működésébe.

 

---

[1] Ha – ill. aki számára – nem az, akkor ez éppen azt mutatja, hogy nem tudják /nem tudja, hogy miről is van szó: ti. az ÉLET fenntartásáról. (Erről szól ez a jegyzet:)

[2]  A görög szó eredeti jelentése: „szent uralom /rend”.

Szóval a mérnök (és az ember) feladata, nem a Természet legyőzése vagy tökéletesítése, hanem a Természet eredendő működésének segítése, a törvények (f)elismerése és az emberi működés és struktúra (épített környezet) igazítása a Természet eredendő működéséhez, struktúráihoz, mintázataihoz.

Hiszen csakis a Természet fenntartása tarthatja fenn az embert.