Vízzel feltöltött táj

avagy a fenntarthatóság képe(ssége)…

 

„Vízzel feltöltött táj” – egy szakmai fórumon való felszólalásom során használtam ezt a képet, amikoris kiderült, hogy e 3 szó nyomán mást lát a modern és mást a természeti közegben élő ember. Pontos példa, hogy mennyire a belső modelljeinktől (képeinktől) függ, amit a külvilágban látunk. Elsősorban nem a fizikai közegre gondolunk, hanem az ember szocializációs-motivációs közegére, ami nyomán az orientációja, értékrendje kialakul(t), amihez aztán minden új bejövő információt viszonyít: így kapja meg a belső képét, ami persze belülről objektívnek, sőt kizárólagosnak látszik.

A modern szemüvegen keresztül a „zúgva-bőgve törte át a gátot” kép látszik, derékig vízben álló házak között az utcán csónakázó emberekkel, és a posvánnyá váló bűzös mocsár képe.

Ehhez a képhez, e kép létrejöttéhez, az kell, hogy a víz normális működése-élete meg legyen gátolva. Gátakkal. És az, hogy ezt a helyzetet normálisnak fogadja el az ember.

Valójában a Természet eredendő működésében a víz folyására épített gátak, akár hosszirányban, akár keresztben, gátolják a folyó(víz) normális működését, és amik a hatás-ellenhatás törvényének megfelelően támadva vannak a folyó normális működése által. (Megjegyzendő, hogy egy gátszakadás legalapvetőbb feltétele mégiscsak a gát…)

 

Fontos kiemelni, hogy nem a folyó támadja, mert agresszív, emberellenes, el akarja venni a másét, stb., hanem a gátoló ember az agresszív és veszi el a másét, és gátolja a folyó működését. A folyó működését az legitimálja, hogy beleilleszkedik a TÁJ magasabb rendű működésébe, ami nem mellesleg eredendően arra hivatott, hogy az ÉLETet létrehozza, fenntartsa, szolgálja. És ez olyan legitimáció, amit az embernek is el kell fogadni - hiszen ez az ő élete is. A fenntarthatóság ott kezdődik, hogy nincs külön „természeti”, pláne természetvédelmi érdek és gazdasági érdek, hanem az Élet érdeke van, vagy a pusztulás. Történelmi szerencsétlenség, hogy egyszercsak egy olyan emberi rendszer vált általánossá, aminek lényege, hogy az Életből Profitot csinál. Ez a modernizmus: a modern kór, a modern kor.

Egy-egy jelenség

a rendszer működésének

felszínen megjelenő eredménye.

A problémák megoldásához mélyebbre kell ásni.

E rendszernek az értékrendje, az értékrend által létrehozott struktúrái és a struktúráinak működése szembemegy az Élet eredendő működésével, struktúráival és értékrendjével, és mostanra olyan jelenségeket produkál, amik már megütik a modern ember ingerküszöbét is. Ennek üzenete van: le kellene vonni a tanulságokat: kimondani, hogy ez a rendszer hamis, és elkezdeni kiépíteni a normális rendszer struktúráját. Ennek feltétele, hogy értékrendet kell váltani, és következménye a normális működés (lenne).

Hivatalosan egyelőre a helyzet félremagyarázása folyik, a rendszer védi magát, és egyre nagyobb erőlködéssel fenntartja a fenntarthatatlan ellenműködését. Ja, és persze amit nem akar /nem képes megoldani a világ, annak adnak egy világnapot – amikor lehet képzelődni. Minden nap rossz irányba megyünk, de van egy nap, amikor gondolhatunk erre…

 

A táj normális működésének meggátolására a táj válaszol: jelzi, hogy ez így nem fenntartható, aztán elpusztul. Persze a „táj” szintje egy átlagos mai ember számára már nem értelmezhető. Sajnos akkor sem, ha „szak”ember, sőt: a mai modern rendszer lényege, hogy NE lásson elegendően messzire az ember. A táj alkotórészei, alacsonyabb szintjei esetleg értelmezhetőek: ugyanígy viselkedik egy folyó, vagy bármilyen művelésbe fogott földdarab, fű, fa, bokor, vagy a teknős, cica, lovacska is. Ha nem a normál működésük szerint vannak működtetve, elkezdenek „rosszul” működni, majd elpusztulnak. 

 

Ehhez a modern képhez képest mit is jelent valójában/eredendően a „vízzel feltöltött táj”?!

Két szinten is érdemes válaszolni:

Felszíni, tájképi szinten a táj mélyvonulatainak, vagyis a víz szállítására és tárolására való részeinek a feltöltéséről van szó: tehát a medrek és árterek feltöltéséről, és nem az utcák és a házak feltöltéséről; ahogy a „vízzel feltöltött” egész(séges) ember is a tápcsatornájában, ereiben és a sejtjeiben mozgatja és tározza azt a 70 %-nyi vizet, nem a tüdejében vagy az agyában…

A táj természetes infrastruktúrájához (ami az Alföld esetében is a domborzat), eredendő működés tartozik, tehát a talajok feltöltöttsége, maga a növényzet, és a levegő(!) feltöltése. Itt ugyancsak meg kell jegyezni, hogy a talaj nem egyszerűen mint térfogat tározza a vizet, hanem az élő humusz által, és a növényzet nem az 50 cm magas aranyló (tehát száraz) búzatáblát jelenti, hanem a 30 méter magas többszintű zöld erdőket, és hogy az alsó légkörben forgó víz, vagyis a naponta kétszer kicsapódó és visszapárolgó harmat a legfontosabb vízforrása a nyárnak.

Megjegyzendő, hogy azért „kell ugyancsak megjegyezni”, mert a modern, Természettől elszakadt ember nemhogy nem tudja ezeket, hanem fordítva tudja: ennek eredménye az a másik kép a gátakról és gátszakadásokról. További sajátos bizonyíték, hogy minél inkább a mai modern szakmák szakembere, annál inkább és annál nagyobb meggyőződéssel tudja fordítva. És itt bejön egy újabb szint: a szakmai meggyőződés már értékrendi alapú. A helytelen szakmai tudások helytelen, tehát a hely eredendő képességeit figyelmen kívül hagyó értékrendet feltételeznek.



Az éltető folyadékot szállító részeket

ereknek hívják az emberben

és az Alföldön is...



 



A „vízzel feltöltött táj” képnek tehát a felszíni jellemzőkön túlmutató funkcionális jelentése és jelentősége is van. Alapvető földrajzi összefüggés, hogy a nedves táj mérsékelt, a száraz táj szélsőséges éghajlatú. A víz a táj pufferoló, mérséklő-szabályzó szereplője, vagyis még többet tud, mint a klímaváltozás kezelése kapcsán óhajtott mitigáció. A másik mostani mágikus fogalmat kell idehozni: az alföldi táj rezilienciája a vízpuffer kapacitásától, azaz vízfelvevő és -leadó képességétől függ, azzal egyenesen arányos.

Az ide mutató ismert mondás, miszerint víz az élet, nem üres frázis, hanem abból ered, hogy élet tulajdonképpen vízszerű. A holt anyag száraz, az élő anyag nedves. A víz szállítja az életet a szervezetben, legyen az ember vagy a táj szervezete. A víz kivonásával az élet vonódik ki az anyagból: ezt használjuk a tartósításkor, vagy az élő anyag olyan felhasználásakor, amikor útban van, ha túlzottan élő; pl. a fa bútorként nem jó, ha nedvedzik, vagy a tűzifa legfontosabb tulajdonsága is a víztelenség, minthogy gázneművé átlényegíteni a fát az élet által belékerült víz kivonásával lehet.

Hogy a víz, vagyis az élet kivonásával mennyi energia távozik a rendszerből – legyen az egy fa, vagy egy táj: az mutatja, hogy a víz kivonása által fűtjük fatüzelésű kályháinkat, illetve a víztelenített tájból építették fel a modern civilizációt az Alföldön.

De csak egyszer.

Ahogy egyszer lehet elégetni a fát, úgy egyszer lehet kiszárítani a tájat is:

az élő fából hőt és hamut,

az élő tájból pénzt és port csinálni, egyszer lehet.

Nem mindegy tehát, hogy mit látunk a képeinken /szóképeinken: a gátak és a pusztítás vagy az élet és a fenntarthatóság képét, képességét.  Szakmai és emberi felelősségünk felismerni és elismerni, hogy az Élet működtetéséhez víz kell: vízzel feltöltött táj. A víztelenítés eredménye a globális felmelegedés és a lokális meggazdagodás – az előző szép képet használva:

hő és pénz, tehát por és hamu.

 

2016. március 22-én, a víz világnapján,

Balogh Péter