Szezonja van a vízbajnak. A Kossuth rádióban pl. az
Ütközőben három szakember beszélget –
ezen a linken, 12:30-tól még 3
hétig visszahallgatható, de elég, mert utána úgyis a sivatag lesz aktuális…
Gondolom, mostanában sok vízbaj lesz még a médiában, de ez az idézet alkalmas
arra, hogy az általános hozzáállást kicsit értékeljük. Az elején a szokásos
hadijelentés, mennyi területet foglalt el az ellenség, mennyi erőforrás van
mozgósítva, őrszolgálat, védvonal, stb. aztán jön a tanulság rész: meg
lehetne-e előzni az árvizet (ha lenne elegendő pénz)?
Említik a szervezeti szétdaraboltságot, s persze
a finanszírozás csökkenését, és említik, hogy rendszerszinten nyúlnak a
kérdéshez – holott a legfontosabb tanulság éppen ez: a mai szakmai, politikai
és közgondolkodás tökéletesen belül marad a jelenlegi rendszeren, ami egyébként
rendszerszerűen hozza létre a vízgazdálkodási problémákat; és ez a lényeg, e
beszélgetésnek is ez a legfontosabb tanulsága, s az általános hozzáállás.
Leírom mégegyszer, hátha egyszer valaki tényleg megérti: a jelenlegi víz- és
tájhasználati rendszer szükségszerűen kitermeli a vízgazdálkodási hadiállapotot.
A kérdés rendszerszintű kezelése az lenne, ha felmerülne végre az a kérdés,
hogy NINCS-E JOBB RENDSZER?! Ami nem termeli a vízkárokat, hanem olyan
struktúrájú és működésű, hogy a víz hatékonyan tud hasznosulni általa.
Természetesen VAN ilyen rendszer.
Ez az új víz- és tájgazdálkodási paradigma, amiről pl. e honlap szól, de
anélkül, hogy végigvenném újra a honlapunk teljes tartalmát, csak a két
alapfogalmat hozom elő: Hamis az árvíz és a belvíz értelmezésünk – a
valósághoz, ami ilyenkor vizsgáztat, ahhoz képest hamis. Ugyanis a télvégi
árvíz a nyáron hiányzó vízkészlet szállítója, tehát nem ellenség, hanem a táj
legfontosabb éltető jelensége, ami eredendően a folyó árterein elfér (így
alakultak ki az árterek). A veszélyes árvízszinteket az emberi beavatkozás
képes létrehozni, amikor kemény munkával, drága pénzen elérték, hogy a víz ne
tudjon kijutni a helyére, hanem oldalirányból felduzzasztják a gátakkal a
települések, vagy ahogy hallottuk, a mellékfolyók szintje fölé. Ha
rendszerszintű kezelésről beszélünk, az azt kell jelentse, hogy ezeket az
árvízveszélyt létrehozó emberi átalakításokat visszaalakítjuk olyanra, hogy
elférjen az árvíz (ami mondom mégegyszer, nem istencsapása, hanem az élet
vize). Ez lenne tehát a feladat, nem harc, vagy a hatékonyabb felkészülés a
háborúra.
Nagyjából kétféle használata van a tájnak, ami
nem szereti a vízborítást, az egyik a település, a másik a szántó, pontosabban
az őszi vetés. Kb. az összes többi hasznosítás, a gyepek, erdők, tavak,
szeretik, vagy jól hasznosítják az időszakos vízborítást. Reális (vagyis
természetalapú) kompromisszum kell, azaz csak a legszükségesebb területeket
zárjuk el a víztől, vegyük el az ártérből; pontosabban annyi területet vissza
kell ártériesíteni, amennyi elég a jelenlegi szétzilált klíma csapadékainak és
csapadékhiányainak! Ugyanis az ártér az a terület, és az a hasznosítási forma,
ami ebben a szélsőségesedő helyzetben a legértékesebb jellemzővel bír: képes
vizet befogadni és leadni, vagyis vízpuffer kapacitása van. S ha a
„klímaváltozás” is szóba került, itt megjegyzendő, hogy a klíma ziláltsága is a
természetszerű felszínborítás visszaállítása által gyógyítható rendszerszerűen.
A másik fogalom a belvíz, ami mint hallottuk most
a nagyobb probléma. Elhangzott, hogy 155
ezer hektár, a fele szántó, de ez még nőni fog. Hála Istennek – mondaná egy
felelős gazdálkodás. 100 ezer hektár szántó, az nagyjából az ország
szántóterületének a 2, azaz kettő %-a.
Nem olyan nagy veszteség. Ennél sokkal nagyobb terület művelés-váltása
is megérné, ha cserébe nem lenne aszály, aminek kára tízszeresen (!) haladja
meg a víztöbbleti károkat. Ha csak azokkal a károkkal számolunk, amiket a
korlátozott közgazdaságtan képes látni. De az aszály igazi kára nem a
haszonnövényekben jelentkezik, hanem a táj kiszáradásában. (Sajnos
megjegyzendő, hogy a „táj”, az nem természetvédelmi kategória, hanem az Ország
teste, életünk tere és jövője.) Mégis, a szántóföldi művelés átalakítását nem
tudja elképzelni, vagy legalábbis a megvalósulás szintjén az látszik, hogy nem
tudja elképzelni a mai szakmai, politikai és közgondolkodás vezető többsége.
Úgyhogy marad az ütközés.
Még néhány konkrét momentumot had emeljek ki a
beszélgetésből – rögtön a fentiekhez kapcsolódva, mégis a tájhasználat-váltás
lehetőségét adja az „árvízi kockázatkezelés” fogalma, ill. a differenciált
védelem elve, ahogy a vízügyi értelmezésbe végre bekerülni látszik az árterek
reaktiválása, hiszen arról van szó, hogy az árterek nagyrésze a szántóföldi
művelés biztosítása végett lett leamputálva a folyókról, tehát a gátak a
szántók védelme miatt fenyegetik a településeket. (Hiszen a gátszakadáshoz
szükséges legfontosabb elem mégiscsak a gát.)
Viszont kiemelném, hogy nem környezetvédelmi
kérdésről van szó, hanem tájhasználati, azaz mezőgazdasági kérdésről. Ezt
igazolja a polgármester úr felvetése a legeltetésről, minthogy a nagyvízi
medrek karbantartására legjobb, és a premodern használatok kapcsán még az is
elhangzik, hogy „ártéri gazdálkodás”, ahol érződik, hogy a javasolt gazdálkodás
a módszer igaz(ított)sága miatt ártéri elsősorban, nem a helyszíne miatt!
Azonban szomorúan jegyzem meg, hogy többször
kiderül, hogy a víz a vízügy
értelmezésében Láng István sem meri még
azt meglátni, hogy NEM A LEVEZETÉS A FELADAT, hanem a táji vízháztartás
kiegyensúlyozása! Pedig nem kellene messzire látni, csak tavalyig, amikoris
a gátakon belül is alig lehetett vizet találni, és a gátakon túl a kukoricát
tárcsával kellett aratni. Ebben a helyzetben a VTT tározók nem a „jó állapot”
hirdetői, hanem a mentett oldali tájhasználat-váltás elmaradására emlékeztető
szégyenbugyrai a szabályozásnak és a hullámtérnek…
