Tudománytörténeti
jelentőségű előadássorozat részese lehettem,
hiszen az én
előadásom zárta a MÉRNÖK ÉS KÖRNYEZET c. sorozatot,
a Budapesti
Műszaki Egyetemen.
Két nappal a víz világnapja előtt, 2014. 03.
20-án „Mit akar a Tisza, mint megrendelő a mérnöktől?” címmel a
Tiszai-alföld eredendő működéséről és fenntartható működtetéséről beszéltem.
A sorozatban
2 mérnök és 3 környezeti szakember tartott előadást Koncsos László vízmérnök
egyetemi tanár tanszékének vendégeként. Takács Sánta Andrással és Lányi
Andrással egyetemben hallgatói kezdeményezésre jutottunk be a műegyetemre, hogy
mutassunk olyan szempontokat és szemléletet, amik a fenntartható mérnöki
munkához kellenének. A kezdeményezés
eredeti célja hivatalos kurzus beindítása lett volna, de egyelőre ennyire még
nem igazi a műegyetem..
Nagyon fontos
lenne a műszaki szakemberek szemléletváltása, hogy NE az
életellenes-profitorientált modern civilizáció érveit fogadják el
megrendelőként, HANEM a Természetet.
A modern
civilizáció, a „felvilágosodás” óta, amikor az ember
a Természettel szemben határozta meg önmagát, a Természet legyőzésére vagy
tökéletesítésére kéri fel a mérnököt, akinek ezt a feladatot úgy sikerül „megoldania”,
hogy egyre magasabb szinten termeli újra a „feladatot”. Ez a megoldás egy problémafenntartó problémakezelés, ellenkezik az életben maradás (más szóval fenntarthatóság)
törvényeivel.
A jelenlegi
modell szerint két szembenálló szemléletről van szó. Meggyőződésem, hogy e
szembenállásos modellben nincs megoldás, hiszen az ember éppen akkor veszít a
legnagyobbat, ha sikerül nyernie. E szembenállásos modellben merül fel az a ROSSZ
KÉRDÉS, hogy a Természetet vagy az embert kell-e védeni. Eszembe jut tavalyi felhívásom… Közben
elkészült a pályamunkám erre kérdésre, amit az alábbiakban idézek (100 sor,
1000 szó - részlet a készülő jegyzetemből):
Napjaink legfontosabb témája a fenntarthatóság,
miközben nincs közmegegyezés arról, hogy mit is kutatunk egyáltalán a
fenntarthatóság kapcsán; gyakorlatilag, hogy mit is akarunk fenntartani, vagyis
hogy mit is értünk fenntarthatóság alatt.
Abban közmegegyezés van, hogy ez valami „zöld” téma, de
hogy mit jelent pontosan, az sajnos értelmezhetetlen a jelenlegi valóság
számára, ennek megfelelően nem is érti a „nagyközönség”, ill. rendre
félrecsúszik az, aki a jelenlegi paradigma struktúráit, fogalmait használja. Ez
az ellentmondás alapvető nehézsége a témának, elsőként ezt a csapdát kell
kezelnünk, hogy igazi eredményre juthassunk akár általános tanulságok, akár
konkrét feladat, pl. a Tisza tekintetében.
Először tehát tisztázzuk, hogy mit is kutatunk a
fenntarthatóság kutatása során,
avagy mit is akarunk fenntartani?
Az egyik közkeletű válasz, hogy a „fejlődést” akarnánk
fenntartani, ahogy ezt a „fenntartható fejlődés” fogalmunk is mutatja, s azt
kutatjuk, hogy ez hogyan lehetséges. Gyakorlatilag a jelenlegi emberi civilizációnk,
vagyis a folytonos gazdasági növekedésre épülő (el)fogyasztói társadalom
fenntartásáról van szó, amit éppenhogy a Természet ellenében kell fenntartania
a szegény embernek. Ezzel részletesen foglalkozunk még az alábbiakban, itt csak
annyit jegyzek meg, hogy magukat környezeti szakembernek gondolók is gyakran
vannak ezen az állásponton, amire jellemző, hogy megnyilvánulásában a
fenntarthatóság fogalom helyett a „védelem” jelenik meg, kimondva, vagy
kicserélhetően, kb. így: „nagyon fontos a természetet védeni, de mégiscsak
fontosabb az ember védelme”.
A másik általában forgalomban lévő válasz, hogy a „természetet”
akarjuk fenntartani, de ebbe „természetesen” a közgondolkodás nem érti bele az
embert, hanem eleve az ember ellenében kell megvédeni a Természetet, és ennek
mikéntjét keressük a fenntarthatóság kutatása során. Jellemző, hogy itt is a
„védelem” fogalom jelenik meg, és ez szerepel a hivatalos struktúrában is „természetvédelem”
és „környezetvédelem” címén, van erre való intézményrendszerünk, s hozzá
szakembereink (ld. még alább rendszerek anatómiája és a fenntarthatóság
fejezet). Ez által a feladat integrálva van a rendszerbe, s egyben
intézményesítve a harc, aminek kimenetele nem kétséges, hiszen az
intézményrendszer egésze, amibe a természetünk védelme be van építve, az a
Természet elfogyasztására és elfogyasztatására épül. Ahogy nem juthatunk el a Szombathelyre
menő vonaton Nyíregyházára, akkor sem, ha időnként hátrébb ülünk egy fülkével…
Mindkét értelmezés alapja a Természet és az Ember
elkülönítése, az, hogy az ember eleve nem illeszkedik a Természet rendszerébe.
Ez a „felvilágosodás” ötlete (mondjuk, hogy modellje), és a modern kór alap
kórokozója: az ember azóta nem illeszkedik bele a Természetébe. Ez a gondolat
biztosította az ember tényleges kiemelkedését, de ez az eltávolodás okozza a
vesztét is, a mi olvasatunkban a fenntarthatatlanságot.
Ugyanakkor ez egyáltalán nem szükségszerű. Nem az
emberrel van a baj, hanem a modern emberrel; s nem igaz, hogy az ember
eredendően nem illeszkedik a Természetbe – a fenntarthatósági kutatás
egyik célja éppen az, hogy feltárja, hol-hogyan tért le a fenntarthatóság útjáról
a fejlődés útjára.
Ez az elkülönítő-szembenálló értelmezés a modern kor kapcsán
még többször előkerül, most annyit jegyzünk meg, hogy a fenntarthatóság
kutatásában egy jelentős csapda: ha belemegyünk ebbe az utcába, ott nem
találjuk meg a megoldást. Legalábbis a fenntartható élet megoldását nem, csak a
harc fenntartását. Ha az ember belemegy ebbe a harcba, akkor csak veszíthet,
hiszen éppen akkor veszít a legnagyobbat, ha nyer. Ez akkor is így van, ha az
ember kidolgozott olyan mutatószámokat, amik szerint ez megéri. A tanulság
éppen az, hogy ezek a mutatók megbuknak a Természet, vagy mondhatjuk úgy, hogy
a valóság vizsgáján.
Ugyanis valójában az embert a Természet élteti, az
élet nem származhat máshonnan, csakis a Természetből, az anyag- és
energiaáramlási folyamatok is azt mutatják, hogy az ember alrendszere a
Természetnek, a Természet magasabb rendű mint az ember. Még a bankárok is a
szén, oxigén, nitrogén, foszfor körforgások részei, és nem fordítva. Az oxigén
tudja nélkülözni az embert, az ember nem tudja nélkülözni az oxigént.
A kutatás alapkérdésére tehát – elkerülve a fenti
csapdát – azt válaszoljuk, hogy igenis magunkat, az emberi megélhetést,
működést, az emberi rendszert akarjuk fenntartani (és van-e ennél fontosabb
kérdés?), tehát emiatt a Természetet. A Természet működését, ha tetszik, fenntartó
működését kell fenntartanunk, és nem azért mintha a Természet egészét vagy
a működésének a logikáját elpusztíthatnánk, hanem mert ha nem ezt tesszük, azzal
önmagunkat pusztítjuk el (persze néhány egyéb alrendszerrel együtt). Félreértelmezés
tehát, hogy a kicsi ember úgysem árthat a hatalmas Természetnek. Természetesen
nem a Teremtést és/vagy az evolúciót kell félteni, hanem, hogy az ember kiejti
magát a játékból. Ahogy kiejti magát az az ember, aki a sokadik emeleten
elrugaszkodik a valóságtól és repülni kezd. Mert a repülése a Természet
törvényei által meghatározott pályán visz a becsapódásig. Vajon tényleg ez az
ember küldetése?
Valójában a Természet azon működését kell akarnunk
fenntartani, ami a keretet adja az emberi élethez (is); és azt kutatjuk –
minthogy ez a fenntarthatóság kulcsa – , hogy milyen az az emberi működés, ami
illeszkedve a Természet működéséhez lehetővé teszi a Természetnek, hogy fenntartsa
az emberi alrendszerét.
Ez a hierarchia-kérdés döntő a megoldás szempontjából.
Egyrészt, amint láttuk, ha ez nincs a helyén, akkor szükségszerűen bukásra
ítélt harcba bocsátkozik az ember, minthogy az alacsonyabb rendű rendszer nem
győzheti le a magasabb rendűt, úgy hogy ő ne pusztuljon. A hierarchia
eltévesztése folytán rossz kérdéseket tesz fel az ember, amire annál rosszabb a
válasz, minél hatékonyabb.
Másrészt ezzel magyarázható a fenntarthatóság fogalom
félreértelmezése. Aki azt gondolja, hogy az embert fenntarthatja a Természet
nélkül, az csak a saját szintjéig lát. Nem látja, hogy az ő rendszere mibe
ágyazódik. Ez mondjuk normális az állat szintjén, de az állat beépített
szoftverében szerepel az a modul, ami a magasabb rendű törvények betartását
biztosítja. E modul helyén az embernél a „szabad akarat” szerepel, ebben
különbözik az állatvilágtól, és emiatt nem mindegy, hogy mi tudatosul az
embernél, avagy mi a modellje az ő szerepéről. A fenntarthatósági szemlélet
alapja tehát horizont vagy lépték kérdése, azaz hogy ki meddig lát: képes-e
meglátni a második lépcsőfokot, vagy csak az elsőig érzékel. Képes-e
felfogni-elfogadni, hogy az ember a Természet része, tehát, hogy ha az embert
akarom fenntartani, akkor a Természetet kell fenntartanom. S nem védenem kell,
hanem éltetnem, minthogy nem szembenállók vagyunk, hanem társak, ami viszonyban
az embernek az a szerepe, feladata és küldetése, hogy szabad akaratából jó
gazda módjára sáfárkodjon a rábízott vagyonnal. Ez tehát a fenntarthatóság:
olyan tevékenységek, amik illeszkednek a Természet működésébe.
Szóval a
mérnök (és az ember) feladata, nem a Természet legyőzése vagy tökéletesítése,
hanem a Természet eredendő működésének segítése, a törvények (f)elismerése és
az emberi működés és struktúra (épített környezet) igazítása a Természet
eredendő működéséhez, struktúráihoz, mintázataihoz.
Hiszen csakis
a Természet fenntartása tarthatja fenn az embert.
Nem
is idézném ide, hiszen azért komoly munkák megjelentek e témában, klasszikussá
vált (persze nem a nagyközönségnél, szóval hiába – a vonat megy velünk a másik
irányba…) A LEVES HAZUDIK cím, és én is idéztem már itt az élelmiszariparvalóságát feltáró anyagokat, 