Ember és Tisza

Terepgyakorlat

Ember és Tisza fenntartható kapcsolatának vizsgálata kapcsán a terepbejárásunk legfontosabb tanulságait tömörítő beszámoló itt olvasható.

Ízelítő a nedvességpótlás és talajjavítás iparszerű eszközeiből.

Ízelítő a nedvességpótlás és talajjavítás természetszerű eszközeiből.

A bűnös kocka - tájidegen tájhasználat a kubikok[1] példáján

Egy hír:

http://www.greenfo.hu/hirek/2012/05/05/felemas-halmentes-a-tiszai-kubikbol

A tudósítás halálosan pontos látleletet ad a mai helyzetről: hogy egy nemnormális rendszerszerben nem találja a helyét, ami normális.

És ha nem vigyázunk, úgy látszik, mintha a normális dolog lenne nemnormális, csak azért, mert a rendszer, amihez képest mérjük, amiben megjelenik, többségileg, rendszerszerűen nemnormális.

Tételszerűen az eset tanulságai:

A Tisza-táj eredendő működésének egyik csodája, (a)hogy a hidrológia, a morfológia, és a biológia együtt-működik. Az árvíz pont akkor jön, amikor a halak szaporodni szeretnek (ti., tavasszal), és pont oda folyik, ahol a legjobb körülmények vannak a szaporodásukhoz (ti., az ártér mélyfekvésű területeiben a víz hamar felmelegszik, a szaporodásra és ivadéknevelésre ideális körülmények vannak: tápanyag, növényzet, ikrázó- és búvóhelyek). Természetesen mindenféle külső energiaigény, és bürökratikus teendők nélkül, a víz is és a halak is teszik a dolgukat, az embernek csak az lenne a dolga, hogy igazodik ehhez a rendszerhez, és él(vez)i az életet.
A töltésépítésekkor keletkező kubikgödrök viszonylag illeszkednek ebbe a rendszerbe: mint ártéri tómedrek értelmeződnek. Sérülékenységüket a kicsi kapacitás (térfogat, víztest) és a hirtelen vízjárás jelenti (a kishalak kikelése előtt, vagy túl gyorsan tűnik el a víz, nem hagyva elegendő menekülési időt). Ebben a helyzetben az ember feladata, hogy zárható módon megteremtse a víz leürülésnek lehetőségét, illetve hogy megoldja a kiszáradásra ítélt kubikokban a halak lehalászását. Ezeket a helyi tájhasználó lakosság tudta és tudná végezni, de a jelenlegi modernkori értékrendben ezen módszerek társadalmilag a szégyellnivaló, jogilag pedig a tiltott kategóriába kerültek.
A halászati jogot a helyi közösségek elől bitorló profitorientált külső érdekű tőkés társaságok – az adott szakaszon a hivatkozott cég – nem képesek ezen feladatok ellátására (az üzemrend, érdekeltség, hatékonyság miatt). Így ezek a területek és tevékenységek gazdátlanul maradtak, s a Természet életadó működése nem hasznot hoz, hanem terhelést – pénzügyi és környezeti értelemben egyaránt.
A jelenlegi rendszer idétlenségét, öngyarmatosító mivoltát mutatja, hogy eközben a helyi közösségek, a Tisza menti falvak óriási munkanélküliséggel küzdenek, jelentős rétegek nem képesek a saját élelmezésük biztosítására (már-már az ún. élvezeti, valójában függőségi cikkek fogyasztása is alább hagy hó végére). Pedig a tevékenységekhez szükséges tudás még megvan, és az eszközállomány is könnyedén előteremthető lenne. (Vannak már vidékek, ahol a hatóságok már nem tudnak megfelelő hatékonysággal működni, ott a cigány lakosság mai napig használja ezen a módszerek közül a közvetlen hasznot hozókat, pl. a tapogatózást.)
Eredendően persze jóval lassabb volt a víz járásának intenzitása, ezt a rendszert is felborította az emberi szabályozás. A modernizáció annyira szeretett koncentrációs és terület-minimalizálási elveinek megfelelően, nincs helye-tere a víznek, hamar kiürül a rendszerből, ezért hirtelen jelennek meg az árvizek, viszont mivel nem töltődik fel a táj vízzel, hamar ki is ürül a rendszer: a hosszan tartó kisvízi, vízhiányos időszakokat hirtelen-hatalmas árvizek szakítják meg. (A rendszer működése szélsőségesedik, kilengései nőnek.)
Az eredendő működésben az ember felismerte azt a szerepét, hogy a víz áramlását kell segítenie a főmeder és az árterek között, e célból fenntartotta a medrek és az árterek közti kommunikációt biztosító medreket, csatornákat, vagyis a fokokat. Ilyen csatornák a kubikok esetében kicsi zsilippel ellátva szabályozhatóan meg tudnák oldani a gödrök leürülését[2]. (Az ártéri rendszer működéséhez igazodó tevékenységek és haszonvételek rendszere volt (és lenne) az ártéri gazdálkodás; a vízgazdálkodási módszertana a fokgazdálkodás.)

A történet másik része, hogy mára a halállomány kicserélődött, és valóban az ártéri élőhelyeket eluralta az ezüstkárász és a törpeharcsa. „Ekkor derült ki” – írja a tudósítás, mintha legalábbis nem lenne teljesen normális ebben a nemnormális rendszerben, hogy ezek a fajok maradtak meg az elposványosodó vízben. Ez a folyamat természet(ellen)esen ugyancsak a modern emberi beavatkozásoknak köszönhető. Egyrészt általában a táj eredendő működését szétziláló modern iparszerű működtetés csinálja a helyet az invazív, tájidegen fajoknak; másrészt az aktív, jószándékú, természetjobbító, azaz hatékonyságnövelőnek gondolt betelepítések, „biológiai fejlesztések” is szerves részei a modern tájszemléletnek és tájhasználatnak. (Külön tanulság, hogy a mai napig nem vonta le a szakmai- és a köztudat a tanulságokat, és még mindig meg lehet jelenni olyan gondolatokkal, hogy majd a kínai császárfa milyen jó lesz a Duna-Tisza-közi sivatagképző projektben…)
A rossz beavatkozás mégrosszabb beavatkozást szül elve alapján, persze az eset pontosan bemutatja, hogy milyen idétlen válaszok jönnek ki ebből a rendszerből. Ez a bioprodukció ugyanis ugyanazon működési elvek megnyilvánulása, ami a tiszai árterek sokat emlegetett halgazdagságát létrehozták, mégse az mondatik ki, hogy kezdjük el hát kialakítani azt az emberi működést, szabályozást, amiben hasznosulni tud ez az áldás, hanem hogy függesszék fel a „mentést”. Hát valóban nem menteni kellene ezeket a halakat, hanem hagyni hasznosulni őket: nem betiltani, hanem szabályozottan támogatni az ártéri kisszerszámos halászatot, és megteremteni a lehetőségét, hogy a helyi közösségek megteremthessék azt az infrastruktúrát, ami által a tiszai halgazdagság nem ilyen felemás halmentésekbe torkollana, hanem mondjuk jólétbe, de legalábbis a halfogyasztás jelentős megnövekedésébe…
Ezeknek a halaknak persze nagy bűne, hogy az iparszerű kereskedelemben nem jól értékesíthetők, és hogy nincs kiépülve a feldolgozásuk. Felrémlik egy újabb tanulság: a vidékfejlesztésre szánt értelmetlen, pocsékló, látszat, vagy éppen ellenműködő beruházások helyett helyi kisléptékű vidékgazdaságokat kellene teremteni és támogatni, amiknek fontos szintje az ilyesmi feldolgozó kisüzemek (a hal mellett a táj többi szolgáltatásához is kapcsolódóan: hús, tej, gyümölcs, s az egyéb növényekre, malmok, olajütők, stb.). Ez lenne a valódi, a tájban gyökeredző helyi érdek, így lehetne biztosítani a vidék – és így a városok – fenntartását.
Végül a teljesség kedvéért megjegyezzük, hogy nem csak a fizikai tájban lenne meg a helye a víznek (az ártéri laposokban), hanem a vízháztartási mérlegben is. Az áradások víztöbblete eredendően alkalmas lenne a Tiszai-alföld rendszerszerű, de erősödő csapadékhiányának pótlására is, hiszen a tavasszal, a vegetációs időszak elején ingyen megjelenő vízkészlet, a téli félév víztöbblete pont ki tudná egyensúlyozni a nyári félév vízhiányát – ha a modern iparszerű emberi tájhasználat biztosítaná a teret a víznek. Ehhez a mindent elborító szántók helyett, a mélyfekvésű, eredetileg ártéri területeken olyan víztartó használatokat kellene bevezetni, mint vizes élőhely, gyep, erdő. És akkor lenne helye a víznek is, a halnak is – hogy ne ez legyen a tudósítás vége: „újabb halpusztulásokra lehet számítani”. Mert ahogy a nemnormális rendszerben a halak pusztulnak, úgy pusztulnak az emberek is – legalábbis a normális emberi élet.

[1] A „kubik”, teljes nevén kubikgödör, kifejezés a latin alapú „kubikméter”, mint köbméter, szóból származik, minthogy 1 méter élhosszúságú kocka köbéről, térfogatáról van szó. A folyószabályozások földmunkásai, „kubikusok” számára, a kitermelendő föld térfogata volt a legfontosabb mutató, ez alapján kapták a munkabérüket is, innen maradtak az elnevezések.

[2] A Nagykörűi Tájgazdálkodási Programban a 2000-es évek elején kiépültek ilyen rendszerek, de fenntartásuk, működtetésük a rendszeridegenségük miatt nem megoldott.

Gazdasági Riadó

A Földgömb magazinnak van egy kis műsorideje a GazdaságiRádióban, ahová meghívtak beszélgetni pénteken.

Persze mindig nyomaszt az érzés, hogy kevés az időnk, s hogy szeretnék riadót fújni, különösen a gazdasági vezetőknek, akik a leginkább megvezetettek a modern kór mátrixa által.

Ezúttal bruttó 18 perc a hangzó műfaj kedvelőinek, itt meghallgatható.
Vagy itt a youtube-on.

A sok befejezetlen gondolatot, és ki nem bontott összefüggést ezen bejegyzésben sem tudom pótolni, inkább csak véletlenszerűen (és akár ízelítőként) néhány kiegészítés:

talán nem hangsúlyos eléggé, hogy gazdálkodás számomra a geográfusi módszertan része; s amit-ahogy csinálok, az nem illeszkedik a mai átlagos gazdálkodói képbe…

a beszélgetésben inkább a múltra hivatkozunk, pedig fontos, hogy az ártéri gazdálkodás éppen a jelenkor problémáira tudná a megfelelő választ adni… Nem valami régi tájhasználat idealizálása a lényeg, hanem hogy a jelenlegi bizonyítja, hogy rossz, s hogy lehetne jobban csinálni.

a Természet megtámadása, az a játszma, amiben az ember amikor győz, akkor veszít. Mert az embernek, és a gazdaságának is, a magasabb rendű kerete a Természet – a bankárok is szén, oxigén, nitrogénből vannak…. (:-?)

nagyállattartó legeltetés és a nagytáblás szántóföldi gazdálkodás között a sok hasonlóság mellett (árutermelés, kiszolgáltatottság növekedése, az eredendő közösségek háttérbe szorulása, mozaikosság visszaszorulása, a tájműködés sérülése), döntő különbség egyrészt, hogy a negatív hatások léptéke és a mértéke más, másrészt a vízhez való viszony: a legeltetéses „monokultúra” tájhasználata alapvetően magas vízpuffer kapacitású tájat eredményez, míg a szántó monokultúrában nincs helye/tere a víznek.

A homályosan maradt vagy hiányzó témák az egyéb bejegyzésekben vagy a tanulmányokban tárgyalva vannak/lesznek – ill. tessék kérdezni!

Ángyán József - az őrültnek láttatott hős

Fontos tudósítás Ember és Tisza lehetőségeiről a mai magyarországon.

Ebben a helyzetben, ami kirajzolódik az Ángyán professzorral készült beszélgetésből, csak az egyes emberek hite és tettei menthetik át az Országot. Csak, ha ezekből a gondolatokból új struktúra épül ki. Túl vagyunk a vízválasztón: manapság aki normális, az őrültnek látszó hős. Ebből lehet választani. A többi öngyarmatosítás.

Rendhagyó interjú egy rendes emberrel egy rendetlen rendszerben:
...
"Már ott sem működik, ugyanis tönkreverte a társadalmat. Annak idején megjelent az észak-amerikai tőke, felvásárolt mindent, a falvak népéből kiválogatott magának néhány főt, akit éhbérért alkalmaz, a többieket a városok körüli gettókba üldözte, borzalmas szociális, egészségügyi, bűnözési problémát gerjesztve. A befektető számára ez így hatékony, hiszen olcsón jut erőforráshoz, extraprofithoz, a kisemmizettek ellátását pedig az államra tolja. Ugye ezt mi nem akarjuk?"
...

Egy blogbejegyzés, emlékeztetőül:
http://greenr.blog.hu/2012/02/01/a_felnottekrol_angyan_tavozasanak_margojara

És egy honlap, a további tájékozódáshoz:
http://www.kielegyenafold.hu/

FRISS HÍR 05.05.:
http://greenr.blog.hu/2012/05/05/elolanc_szimpatiatuntetes_angyan_jozsef_mellett

Kéktérkép – a modernkori szabályozás víziszonya a Kárpát-medencében

A "Föld napján" egy vizes térképpel köszöntöm az esőket, amik végre élővé tehetik a földet.

Ez a híres "Kék térkép", vagy "Pocsolya térkép", amit 1938-ban – a „verítékes honfoglalás”[1] sok évtizedes őrült harcai után - azért állítottak össze, hogy mutassa a modernkori víz"rendezés" indokoltságát.

Ennek megfelelően a térképen az látszik, hogy a modernkori iparszerű szabályozások előtt a Tisza-tájon csak úszógumival lehetett elengedni az óvodásokat az óvodájukba, az emberek meg ezer évekig vártak, míg végre megjelentek a mérnökök, és élhetővé tették a tájat.

Ezzel szemben az az igazság, hogy a modern szabályozás előtt évezredekig virágzó gazdaság volt a Tisza-vidéken, Európa első neolitikus magasműveltsége innen származik (Körös-kultúra), ami nemhivatalos értelmezések szerint megelőzi a "Termékeny félhold" civilizációs bölcsőjét is, és később "már az ókori görögök" is innen tanultak volna a görögök által szkítának, a kínaiak által hunoknak nevezett magyar kultúrából (a táltosoktól). (Ennek forrásait, bizonyítékait most Grandpierre Atilla mutatja be leginkább, de régi hagyománya van, ami hamar kiszorult a hivatalos tudományból.) Ennek a virágzó gazdaságnak illusztrációja még, hogy a középkorban "Európa híres kertjeként" említették Magyarországot, ill. a nürnbergi szürkemarha szobor, ami ezen vizes táj által előállított szilaj marha[2] jelentőségét mutatja (bár ma lennének ilyesmi termékeink az európai piacon…)

A fenti célnak megfelelően a térkép pontatlan és hamis,

egyrészt a léptéke által (pl. a nagykörűi szigetet is időszakosan borítottnak mutatja, ami még most is, a szabályozások által 5 méterrel megemelt árvízszint fölé nyúlik),
másrészt a módszertana miatt, hiszen a statikusság és a színezés elfedi a jelenség mögötti rendszerszerű működést, ti. térben és időben nem összevissza-kiszámíthatatlanul volt vizes ez a táj eredendően, hanem a különböző tájrészletek (relatív szintek) jól meghatározható működését hangolta össze a víz, amit ez az ábrázolás nem tud-akar bemutatni.

A széles körben elterjedt „kéktérképpel” szemben ajánlom a kevéssé ismert, de szintén vízügyi és szintén elég régen készült térképet, ami feketén-fehéren mutatja a rendszer dinamikus mivoltát, érzékelteti a működést:

Megjelent: Károlyi Zs. – Nemes G.: A Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. Vízügyi Történeti Füzetek 8. VÍZDOK, Bp., 1975.

Az ábrán jól látszik a fokok szerepe: hogy a víz a főmederből meghatározott helyeken lép ki az ártérre és látja el vízzel a tájat, s hogy vannak rendszerszerűen ármentes szintek, melyek szélére – vízközelbe – települtek a települések. Az eredendő tájműködés egyéb jelenségeit is ismerve rá kell jönnünk, hogy nem indokolt az a víziszony, amit a fenti vízviszony térkép sugall.

[1] Ezzel a címmel jelent meg a Tisza-szabályozást bemutató vízügyi munka az ünnepi 150 éves évfordulón.

[2] Megjegyzendő, hogy a külterjes árutermelő marhatartás már a „bekerítés” folyamatának jelensége, amikoris az árutermelésbe bekapcsolódó rétegek megszerzik a földek használatát a helyi közösségektől. (Ez jelenség a 16. századi Angliából vált ismertté, magyarországi értelmezését Andrásfalvy Bertalan mutatja be.) Tehát a modernkori szabályozás előtti kor nem kezelhető egységesen, a klasszikus önfenntartó helyi érdekű ártéri gazdálkodás és a kisközösségek hálózata a 14. századtól átadja a helyét az árutermelésnek, ami kapcsán először a nagyállattartó legeltetés tarol (ehhez kötődik a pusztásodás folyamata), majd a nagyüzemi szántóföldi gazdálkodás, ami a modernkori energia-forradalom támogatásával vezet a teljes tájgyarmatosításhoz (búza bánya), és a sivatagosításhoz.

Mindkét folyamatot erősítik korabeli külső tényezők: a pusztásodást a török-kort váltó Habsburg felszabadítónak mondott gyarmatosító háborúk kapcsán a népességfogyás és -csere, a sivatagosítást a globális elfogyasztói kultúra, a Természettől való elszakadás és a makroklimatikus tényezők.