Szabad a gazda?

Kajner Péterrel a SZÖVET elnökével jelent meg interjú a Szabad Földben. A tanulságos beszélgetés sok ismeretet terjeszt közérthetően. Kiemelnék három üzenetet, amik az egyszerűségük miatt elsikkadhatnak, pedig olyan összefüggésekről van szó, amik önmagukban elegendőek, hogy megmutassák a jelenlegi elfogyasztói világnézet csúfos bukását, önpusztító nonszensz jellegét. A hivatkozott összefüggések olyan egyszerűen vannak megfogalmazva az interjúban, hogy felmerül az emberben, hogy még közgazdászok és politikusaik, sőt talán még jogászok és marketingesek is megérthetik.

Az élelemtermelés energiamérlege a hagyományos/természetszerű és a modern/iparszerű rendszerekben: százszoros hatékonyságú az izomerőt használó gazdálkodás az olajerőt használóhoz képest, mert a Természettel nem harcol, hanem együttműködik!

Megjegyzendő, hogy a mennyiségi tömegtermelés minőségi hiánytermelést is jelent, annyira, hogy igazi emberi mércével nem is tekinthető élelemnek, hanem csak a élelmiszaripari nyersanyagnak, a modern/iparszerű rendszer produktuma, aminek termelése során ráadásul melléktermékként pusztulást termel nagyon büszkén a modern ember. Az iskolákban ma erre képzik az agrármérnököket; a szaklapok, szakkiállítások ezen pusztító technológiákat ajánlják az általuk létrehozott problémák megoldásaként; és a köztudat(lanság) ehhez falaz. Akinek inge vegye magára.

Az ártéri gyümölcsények növényvédelme kapcsán kiderül a „biodiverzitás” fogalom valódi tartalma: hogy nem természetvédelmi játszadozásról van szó, hanem a Természet működésének azon eleméről, ami biztosítja az egészséges gyümölcsöt, úgy hogy nem kell rengeteg pénzt, energiát, munkát ráfordítani a környezetünk mérgezésére.

És hogy a „globális éghajlatváltozás” a felszínborításon múlik: nem a Természet bosszújaként csap le a jóravaló-fejlődő emberiségre, hanem hosszú, kemény, céltudatos emberi munka eredménye, ami során a Természet(é)től elszakadt ember helytelen gazdálkodása már annyira sok helyen tette tönkre a tájak eredendő működését, hogy az globális összeomlássá áll össze. Az időjárás csak mint a leglátványosabban rugalmas tényező jelentkezik a modern ember ingerküszöbét és bokáját is meg-megütő jelenségekkel.

A beszélgetés kapcsán az esetleges mélyebb érdeklődés és a potenciális közgazdász és mérnök olvasók kedvéért megjegyzem, hogy azért árnyalni kell azt a hiedelmet, hogy A fokgazdálkodás elhagyása óta a lakosság megsokszorozódott, utak, városok épültek az egykori árterületen, ezért arra visszatérni lehetetlen. Ugyanis éppen azért KELL „visszatérni” a fokgazdálkodásra, hogy fenntarthatóan (vagyis olcsón és hosszútávon) meg tudjuk termelni a lakosság életfeltételeit. Ugyanis, ha marad a jelenlegi tájhasználat, akkor nemcsak a víz, de a talaj és a biológikum is kifogy a tájunkból. Az épített infrastruktúra pedig nincs annyira útban: a települések még mindig túlnyomórészt a magaspartokon (tehát nem ártéri szinteken) fekszenek, az árterek beépítettsége pedig körtöltésekkel megvédhető, vagy egyébként is felszámolandó rom.

Továbbá nemcsak tudománytörténeti jelentősége miatt jegyzem meg, hogy a BME részletes modellezése előtt több évvel a Földrajzi Közleményekben közöltem az alábbi ábrát és táblázatot, aminek a számait a számítógépes modellezés igazolta, hanem mert az árvízvédelmi jelentőségen túliakat is hangsúlyozza, azzal hogy nem csak a meanderöv öblözeteit meri bevonni, hanem a víz tájba juttatásának lehetőségének vázlatát adja, ahogy az összes bejegyzésemben, előadásomban más unásig erről beszélek. (Ide tartozik a Körös-Maros-közének többi nagy eltüntetett-felújítandó folyójának megemlítése, ezek az ábrán szereplő Veker, s Kurca mellett a Kórógy, Mágocs és a Száraz-ér.) Az ábra és a tanulmány: Az ártéri tájgazdálkodás koncepciója (Előleges javaslat). Földrajzi Közlemények 2001./3-4. pp. 249-270.

2. ábra. A felújítandó vízrendszer vázlata a Tisza-vidéken

 

	az ártér neve	árasztható terület (km2)	tározási kapacitás (millió m3)
1.	Beregi	100	100
2.	Szatmári sík /Ecsedi láp	100	100
3.	Rétköz	60	100
4.	Bodrogköz	300	300
5.	Inérhát, Taktaköz	100	150
6.	Dél-Borsodi	100	100
7.	Polgár – Tfüred, Hortobágy	800	600
8.	Cserőköz – Üllő-lapos-i	80	100
9.	Mirhó	100	150
10.	Nagy-Sárrét	450	400
11.	Saj-foki	200	300
12.	Nagykörű-Fegyvernek-Törökszentmiklósi	50	50
13.	Tiszazugi	100	100
14.	Dóci	60	150
	összesen:	2600	2700

Rendszertelen változás

Ezen a furcsa címen szól a változatlan rendszerről az utóbbi idők legnagyszerűbb helyzetértékelése: http://neoszamizdat.blog.hu/2013/04/29/rendszertelen_valtozas

A 18 oldalas dolgozat pontossága és szókimondása emlékeztet a színről több mint 1 éve hivatalosan eltávozott politikus-író egy-egy emlékezetes diagnózisára; annál is inkább, mert a szerzőként megadott két név, Pap Mihály - Bige György, véletlenül azonos a Rákóczi Ferencet behívó tiszaháti felkelők küldötteinek neveivel, a minap volt a sajtószabadság világnapja…

Ezen a honlapon nem szoktunk ennyire politikai tartalmú illusztrációkra hivatkozni, de ez a tanulmány tájékozódási lehetőséget ad az Ország és az Állam(apparátus) fenntarthatósági kapacitásáról, bemutatja azt a politikai közeget, amiben az ember és a Tisza fenntarthatóságát biztosítanunk kellene…

Jelentések a Földről

A Föld napján ezúttal föld kapcsán idézek ide néhány hírt /szemelvényt…

(Jellemző, hogy a magyar nyelvben a termőföldet és a Föld bolygót ugyanazon szóval jelöljük, és hogy az angolban a termőföldet is jelentő „dirt” szó, a koszt, piszkot, szennyet is jelenti!)

Erre a talajra épül az élelmiszaripar, amiről már a múltkor is megemlékeztem, de akiben a valóság meglátását akadályozza az a jószándékú elvárása, hogy a „városi élet” és a „modern” mégsem lehet ennyire ördögi, annak „az ébredést nem lehet megspórolni” gondolat jegyében javaslokm ezt az állati részletet a Samsara c. filmből:


Vagy egyéb forrásokat: több hosszú, tartalmas, tananyagként használható dokumentumfilm is van, amerikai is, európai is, stb., bőséges tanulságokkal, hogy ha meg akarjuk menteni a Földünket, akkor a földünket kell megmenteni.

A földünket, ami valami beteges köz(?)gazdaságtani ámokfutás során tőkebefektetésként van értelmezve, és amit az öngyarmatosításunk során a helyi közösségekkel szembenálló idegen érdek számára játszik át az állam. Erről szól Ángyán József jelentésének IV. része, amit ma adott közre. Részletes helyzetértékelés, egyéb vonatkozó anyagokkal együtt tanulmányozható, letölthető a http://www.kielegyenafold.hu/ oldalról.

A helyzet a felszín alatt sem jobb.

---
Amikor beírtam ezt az utolsó mondatot, ahogy a linkből látszik, a felszín alatti vizekre gondoltam, ill. a szabályozást a felszín alól mozgató rosszul értelmezett gazdasági érdekekre nyilván.
Ehhez képest a nap utolsó perceiben a Föld is jelent(kez)ett! - mármint helyi /tényleges idő szerint, minthogy a Föld szerint 00:40 körül van éj-fél. Két nyoma a neten: egy hírlapban, s a földrengés-intézetben. Itt Nagykörűben, a Tisza mellett, én csak amolyan nyújtózkodásnak éreztem, mint amikor ébred, s indulni készül az Ember... S ha már az ember nem ébred, hátha a FÖLD csak elindul végre...

Síkföldi megismerésünk aluldimenzionált korlátairól

Legutóbbi előadásaim tanulsága volt, hogy milyen nehezen ismeri be az ember a modelljeinek korlátosságát. Még az elitegyetemista is. A „Beavatás” oldalon található tanmesék mellé a „Megismerés” témakörhöz ajánlom ezt a pár perces gondolatkísérletet:

A tanulság: modell által homályosan látunk, nem színről színre. Vagyis a megismerésünk a szocializációs és motivációs közegünknek megfelelően (ki)alakult modelljeink által vezérelt és korlátozott.

(Megjegyzem, én elnézem, hogy a 2 dimenziós világot némi vastagsággal ábrázolják, hiszen nemcsak a 3. dimenziót nehéz elképzelni a kétdimenziós világból, hanem a kétdimenziós világot is a háromdimenziósból…

Ráadásul az ALföldünk esetében éppen ez a szakmai zavar: hogy nem fogadják be a 3. dimenziót, vagyis a domborzati szintkülönbségeket:)

Az új embernek és az új tudománynak meg kell látnia, hogy az eddigi modelljei hamisak, mert megbuktak a Természet vizsgáján. És a fenntartható élet, az a jelenlegi modelljeinken kívül van.

Ütközőben a vízzel

Szezonja van a vízbajnak. A Kossuth rádióban pl. az Ütközőben három szakember beszélget – ezen a linken, 12:30-tól még 3 hétig visszahallgatható, de elég, mert utána úgyis a sivatag lesz aktuális… Gondolom, mostanában sok vízbaj lesz még a médiában, de ez az idézet alkalmas arra, hogy az általános hozzáállást kicsit értékeljük. Az elején a szokásos hadijelentés, mennyi területet foglalt el az ellenség, mennyi erőforrás van mozgósítva, őrszolgálat, védvonal, stb. aztán jön a tanulság rész: meg lehetne-e előzni az árvizet (ha lenne elegendő pénz)?

Említik a szervezeti szétdaraboltságot, s persze a finanszírozás csökkenését, és említik, hogy rendszerszinten nyúlnak a kérdéshez – holott a legfontosabb tanulság éppen ez: a mai szakmai, politikai és közgondolkodás tökéletesen belül marad a jelenlegi rendszeren, ami egyébként rendszerszerűen hozza létre a vízgazdálkodási problémákat; és ez a lényeg, e beszélgetésnek is ez a legfontosabb tanulsága, s az általános hozzáállás. Leírom mégegyszer, hátha egyszer valaki tényleg megérti: a jelenlegi víz- és tájhasználati rendszer szükségszerűen kitermeli a vízgazdálkodási hadiállapotot. A kérdés rendszerszintű kezelése az lenne, ha felmerülne végre az a kérdés, hogy NINCS-E JOBB RENDSZER?! Ami nem termeli a vízkárokat, hanem olyan struktúrájú és működésű, hogy a víz hatékonyan tud hasznosulni általa.

Természetesen VAN ilyen rendszer. Ez az új víz- és tájgazdálkodási paradigma, amiről pl. e honlap szól, de anélkül, hogy végigvenném újra a honlapunk teljes tartalmát, csak a két alapfogalmat hozom elő: Hamis az árvíz és a belvíz értelmezésünk – a valósághoz, ami ilyenkor vizsgáztat, ahhoz képest hamis. Ugyanis a télvégi árvíz a nyáron hiányzó vízkészlet szállítója, tehát nem ellenség, hanem a táj legfontosabb éltető jelensége, ami eredendően a folyó árterein elfér (így alakultak ki az árterek). A veszélyes árvízszinteket az emberi beavatkozás képes létrehozni, amikor kemény munkával, drága pénzen elérték, hogy a víz ne tudjon kijutni a helyére, hanem oldalirányból felduzzasztják a gátakkal a települések, vagy ahogy hallottuk, a mellékfolyók szintje fölé. Ha rendszerszintű kezelésről beszélünk, az azt kell jelentse, hogy ezeket az árvízveszélyt létrehozó emberi átalakításokat visszaalakítjuk olyanra, hogy elférjen az árvíz (ami mondom mégegyszer, nem istencsapása, hanem az élet vize). Ez lenne tehát a feladat, nem harc, vagy a hatékonyabb felkészülés a háborúra.

Nagyjából kétféle használata van a tájnak, ami nem szereti a vízborítást, az egyik a település, a másik a szántó, pontosabban az őszi vetés. Kb. az összes többi hasznosítás, a gyepek, erdők, tavak, szeretik, vagy jól hasznosítják az időszakos vízborítást. Reális (vagyis természetalapú) kompromisszum kell, azaz csak a legszükségesebb területeket zárjuk el a víztől, vegyük el az ártérből; pontosabban annyi területet vissza kell ártériesíteni, amennyi elég a jelenlegi szétzilált klíma csapadékainak és csapadékhiányainak! Ugyanis az ártér az a terület, és az a hasznosítási forma, ami ebben a szélsőségesedő helyzetben a legértékesebb jellemzővel bír: képes vizet befogadni és leadni, vagyis vízpuffer kapacitása van. S ha a „klímaváltozás” is szóba került, itt megjegyzendő, hogy a klíma ziláltsága is a természetszerű felszínborítás visszaállítása által gyógyítható rendszerszerűen.

A másik fogalom a belvíz, ami mint hallottuk most a nagyobb probléma.  Elhangzott, hogy 155 ezer hektár, a fele szántó, de ez még nőni fog. Hála Istennek – mondaná egy felelős gazdálkodás. 100 ezer hektár szántó, az nagyjából az ország szántóterületének a 2, azaz kettő %-a.  Nem olyan nagy veszteség. Ennél sokkal nagyobb terület művelés-váltása is megérné, ha cserébe nem lenne aszály, aminek kára tízszeresen (!) haladja meg a víztöbbleti károkat. Ha csak azokkal a károkkal számolunk, amiket a korlátozott közgazdaságtan képes látni. De az aszály igazi kára nem a haszonnövényekben jelentkezik, hanem a táj kiszáradásában. (Sajnos megjegyzendő, hogy a „táj”, az nem természetvédelmi kategória, hanem az Ország teste, életünk tere és jövője.) Mégis, a szántóföldi művelés átalakítását nem tudja elképzelni, vagy legalábbis a megvalósulás szintjén az látszik, hogy nem tudja elképzelni a mai szakmai, politikai és közgondolkodás vezető többsége. Úgyhogy marad az ütközés.

Még néhány konkrét momentumot had emeljek ki a beszélgetésből – rögtön a fentiekhez kapcsolódva, mégis a tájhasználat-váltás lehetőségét adja az „árvízi kockázatkezelés” fogalma, ill. a differenciált védelem elve, ahogy a vízügyi értelmezésbe végre bekerülni látszik az árterek reaktiválása, hiszen arról van szó, hogy az árterek nagyrésze a szántóföldi művelés biztosítása végett lett leamputálva a folyókról, tehát a gátak a szántók védelme miatt fenyegetik a településeket. (Hiszen a gátszakadáshoz szükséges legfontosabb elem mégiscsak a gát.)

Viszont kiemelném, hogy nem környezetvédelmi kérdésről van szó, hanem tájhasználati, azaz mezőgazdasági kérdésről. Ezt igazolja a polgármester úr felvetése a legeltetésről, minthogy a nagyvízi medrek karbantartására legjobb, és a premodern használatok kapcsán még az is elhangzik, hogy „ártéri gazdálkodás”, ahol érződik, hogy a javasolt gazdálkodás a módszer igaz(ított)sága miatt ártéri elsősorban, nem a helyszíne miatt!

Azonban szomorúan jegyzem meg, hogy többször kiderül, hogy a víz  a vízügy értelmezésében  Láng István sem meri még azt meglátni, hogy NEM A LEVEZETÉS A FELADAT, hanem a táji vízháztartás kiegyensúlyozása! Pedig nem kellene messzire látni, csak tavalyig, amikoris a gátakon belül is alig lehetett vizet találni, és a gátakon túl a kukoricát tárcsával kellett aratni. Ebben a helyzetben a VTT tározók nem a „jó állapot” hirdetői, hanem a mentett oldali tájhasználat-váltás elmaradására emlékeztető szégyenbugyrai a szabályozásnak és a hullámtérnek…

(Innentől bővebb érdeklődés esetén folytatás az „Árvízvédelem ÉSgazdálkodás - Javaslat a hullámtér rendezésére” című tíz évvel ezelőtt vízügyi megrendelésre megírt tanulmányomban.)