Mit kell (másképp) tudni a klímaváltozásról

Tartottunk egy beszélgetést az év slágere kapcsán. Ill. kettőt is. Az első plakátja itt látható.
Érdekes tanulság, hogy a városi értelmiség átlagosan továbbra sem érti a probléma rendszerszerűségét.

Írtam egy 12 pontos összegzést, íme. (Itt letölthető pdf-ben.)

Mit kell (másképp) tudni a „klímaváltozás”-ról?

1.       Nem nincs, hanem van. Persze eddig is volt, de ez most más.

2.       Nem „globális felmelegedés”, hanem a szélsőségek növekedése.

3.      Nem „klímaváltozás”, hanem komplex környezeti összeomlás.

4.      Nem csak környezeti összeomlás, hanem gazdasági-társadalmi rendszereink összeomlása is.

5.      Nem környezet- és/v. természetvédelmi probléma, hanem értékrendi alapú gazdasági probléma, népjóléti és nemzetbiztonsági kérdés.

6.      Nem „majd” baj lesz, ha így haladunk tovább, hanem a baj elkezdődött.

7.      Nem a CO₂ növekedése a baj, hanem az a rendszer, ami létrehozza a CO₂ arányának növekedését – és a többi válságjelenséget.

8.      Nem a gázokon múlik, hanem a vizeken, tehát a felszínborításon, tehát a tájhasználaton, tehát az ember-Természet viszony értékrendi szintjén. A klímaszabályozás eszköze a víz. A vízszabályozás eszköze a tájhasználat.

9.      Nem lehet a bajt megoldani a tünetek /jelenségek kezelésével, hanem a teljes rendszer átlátásával és átalakításával, az értékrend – struktúra – működés szintjein.

10.   Nem számít kezelésnek a tünetekről való beszélgetés, akkor sem, ha az nemzetközi konferenciák sorozata, hanem a másképp gondolkodás és cselekvés (tájhasználat) járna gyógyulással.

11.     Nem igaz, hogy van megoldás a rendszeren belül, mert a baj rendszerszerű, hanem egy másik rendszer felépítése a megoldás. Rendszeren belül hamis helyzetértékelés van és tehetetlenség, rossz és félmegoldásokkal, aminek tünete a klímaszorongás.

12.    Nem igaz, hogy nincs megoldás, hanem van: a megoldás egy új rendszer. A katarzis (szembesülés) majd az értékrend (ªstruktúrákªműködés) visszatermészetesítése.

Uri Dénes kérdéseire válaszoltam...

 

Interjúk. Humánökológia Műhely Debrecen

 

Balogh Péter

 

Ha valaki végigtekint a folyószabályozásaink történetén, akkor láthatja, hogy az ártereink  jelentős része megszűnt. Felmerül a kérdés: vajon még ilyen szárazság idején is több víz lenne a talajban, ha nem szabályoztuk volna (így) a folyóinkat? Mennyiben felelős a klímaváltozás, a csapadékmentes időjárás a szárazságért és mennyiben az, hogy a szabályozásokkal magunk fosztottuk meg területeink egy részét a víztől?

- A klíma „megváltozása” egy tünet, része egy tünetegyüttesnek: a komplex környezeti összeomlásnak. Az ember környezetét adó természeti rendszereink működésének megváltozásáról van szó, amit a változás üteme és iránya miatt kell összeomlásnak nevezni. Ennek része a tájaink vízháztartásának megromlása is, szoros összefüggésben a klímaváltozással. Azonban az okozati kapcsolat fordított! A helytelen tájhasználat következménye a szárazodás, és a többi jelenség. Tehát a BETEGSÉG maga a helytelen tájhasználat, ennek vannak TÜNETEI, mint pl. a vizek eltűnése, a melegedés, a talajok pusztulása, s minden egyéb élő degradációja (s köztük persze az emberé is!).  E hibás tájhasználat alapja az Alföldön a modernkori szabályozás, vagyis az új, jelenleg konvencionális víz- és mezőgazdálkodás. Azért hibás, mert szembe megy a táj eredendő működésével. Ez a harc drága és káros. Fontos kiemelni tehát, hogy NEM egy természetvédelmi problémáról van szó, hanem gazdasági, katasztrófavédelmi, nemzetbiztonsági kérdésről, arról, hogy a jelenlegi szemlélet és gyakorlat feléli az emberi élet feltételeit.

 

Hogyan lehetett volna-e másképp csinálni? Mi az, amit elrontottak a szabályozáskor? És mennyiben vagyunk igazságtalanok az akkori szakemberekkel, ha utólag, a hatások ismeretében bíráljuk őket?

A jelenlegi szabályozás a modern kor terméke a 19. századból, de fontos előzményekkel. A Török-korral megszűnt a klasszikus közösségi ártéri gazdálkodás az Alföldön, mert az árutermelésbe bekapcsolódó földbirtokosok eluralták az eredendően közösségi földeket, ezt hívják „bekerítésnek”, a korabeli Angliában hasonló folyamatok után, itt ugyebár az új korszellemet a török-habsburg pusztítások segítették. Az Alföldön a „pusztásodás” fogalmat használjuk, amikoris a középkori falvak helyét nagy határú mezővárosok veszik át (16-18. század). Ekkor kialakult a nagyüzemi árutermelő magángazdaság, ami profitot akart termelni magának, és nem életet a közösségnek. Az árutermelés formája ekkor még a legeltető állattartás volt, ami még szerette az Alföld eredendően vizes /ártéri működését. Aztán a modernizálódás előre haladtával a legeltetésnél jövedelmezőbbnek látszott a szántóföldi termelés, minthogy ez hatékonyabb gyarmatosítási forma. Még jobban függővé és távirányíthatóvá teszi a Természettől elszakadt helyi embert. Úgyhogy a földbirtokosokban megerősödött az igény a táj víztelenítésére, és megkezdődött a „verítékes honfoglalás”, amikoris tényleg hatalmas költségek árán megoldották a vizek elvezetését – legalábbis annyira, hogy a hegyvidékek víztöbblete a kialakított rendszerben már nem tudja pótolni a síkvidék csapadékhiányát. Ez a Tisza-sivatag létrehozása. Nem könnyen, de a modern ember megoldja, hogy az eredendő Édenkertből sivatagot csináljon. Ez az, amit elrontott tehát a modernkori szabályozás, és ez az, amit meg kell javítani, ha élni akarunk e tájon.

A felelősség kérdése is persze érdekes: a lényeg, hogy a korabeli szakembereket már hiába bíráljuk, ez csak elvisz a mai cselekvésektől. Viszont meg kell állapítanunk, hogy a modern kor, vagy mondhatni kór, jellemzője, hogy a helyi embert elszakítja a helyi tájtól, és egymástól is az embereket, és hogy ez nem jó. Kényelmesebbé teszi az életet, de a boldogság nem javul, a függőség egyirányúvá lesz, és pláne az élet fenntarthatósága lehetetlenné válik ebben a rendszerben. Tehát a valódi kérdés, hogy a jelenlegi szakemberek mit gondolnak e helyzetben, fel- és elismerik-e a hibás hozzáállásukat, és képesek-e az új rendszer kialakítására.

A szabályozások mennyire befolyásolják a folyók fajgazdagságát, a benne élő élőlények számát? Egyáltalán hogyan bánunk az élővizeinkkel? Milyen a hazai vizek ökológiai állapota?

A modernkori szabályozás nem a fajgazdagságra, hanem a profittermelésre van optimalizálva. Ehhez megjegyzendő, hogy a profit nem vidéken csapódik le: az Alföldre búzabányaként tekint a modern kor. A tájak életfolyamatait legyőzendő-megváltoztatandó körülményeknek tekintik, a föld nem Anyaföld, hanem termelési eszköz. Az alföldi vizek túlnyomó része fizikailag is eltűnt, nem csak ökológiailag sérült. A víz életfolyamatai nem tudnak érvényesülni, pl. a kisvízkörforgások, amik a vegetáció-talaj-levegő közegében éltetni hivatott mindent. Földrajzosként számomra ezek a fontosak, a biológiai alrendszer állapotáról szakbiológusok hivatottak részletekbe menni.

 

Általában meglepődnek, ha azt mondja, tegyük fel a kérdést, „mit akar a Tisza” – hogyan akarhatna egy folyó bármit is? Ez valóban nem magától értetődő. Mit takar valójában a kérdés? Mit feltételez a mindennapokban, a gazdaságban, a vízgazdálkodásban, a mezőgazdaságban, az ember életében, ha figyelembe vesszük a Tisza „akaratát”?

Ez a táji szint élőlényként való értelmezése. Azt tapasztaljuk, hogy eredendően minden élő körülöttünk, az embernél alacsonyabb rendszerszerveződési szinteken, és magasabban is. Aki tartott már állatot, és nem vakította el a modernitás, az látja, hogy mindenki élő és mindenki személyiség. Az Azonosság törvénye szerint („Ahogy lenn, úgy fenn”), ez „felfelé” is így van, bár az ember, mint alacsonyabb rendű rendszer, ezt már közvetlenül nem látja. Ugyanakkor, ha valóban bölcs, pláne duplán (vö. Homo SS.), akkor ezt tudnia kell. Ez az élő rendszerek működésének modellje, ami szerint nem csak, hogy a kistájakat kell élőként, s emberi hasonlattal élve, személyként értelmezni, hanem a Föld bolygót, illetve a Világegyetemet is. Ezek tudományos játékszabályok szerint bemutatott modellek, a Gaia-elmélet ismert, vagy Grandpierre Attila könyve az Élő Világegyetemről.

A gyakorlati tapasztalat felől haladva látjuk, hogy a Természetnek van egy eredendő működési rendszere, ezek törvényei leírhatóak, pl. a kérdésben említett emberi működés szempontjából irányadóak még az arányosság vagy az együtt-működés, a körkörösség törvénye, stb. A rendszer elemeinek, mint pl. a Tisza, a rendszerbeli helye és szerepe, azaz működése az, amit emberi fogalommal „akaratnak” lehet nevezni. Tehát ahogy az ember akarhat valamit, úgy a Tisza is. Vagyis nem esetleges, hanem koncepcióba ágyazott a működése. A tájak eredendő működésének célja és tartalma az Élet fenntartása, természetesen beleértve az ember életét is. Ennek megfelelően az ember eredendő feladata a valós helyének és szerepének felismerése és elfogadása, és a Nagy Működés, vagyis a Természet (érdekes, hogy a magyar nyelvben a Természet társfogalma a Teremtés), szóval ennek a szolgálata. A modern kor ebben tévedt el, amikor az Élet szolgálatát a Pénz szolgálatára váltotta. Ez a szemlélet viszi félre az összes emberi működést, gazdasági tevékenységet, még a megoldási próbálkozásokat is. Amíg az értékrendi szint nem rendezett, addig a jelenségek szintje nem oldható meg. Így vannak félreértelmezve a köztudatban is megjelenő problémák, pl. a „klímaváltozás” vagy az „öntözés” is.

Nem növény-, hanem tájszinten kell pótolni a vizet, a locsolás amúgy is hosszú távon éppen kiszárítja a talajt. Egyrészt miért van ez így, másrészt lehet-e tájszinten pótolni? Megoldható ez még?

Itt a lépték-mérték törvényt nem veszi figyelembe a modern ember. Az a tapasztalat, hogy az öntözött tájak kiszáradnak. Ezt mutatja Andalúzia vagy Közép-Ázsia, vagy éppen jelképes érvénnyel, a civilizáció bölcsője, a „termékeny félhold” elsivatagosodása, ahogy a modernizmus hamis PC nyelvén hívják; megoldás-orientáltan fogalmazva ez elsivatagosítás. Ez akkor jelentkezik, ha túlhasználatra kényszerítik a tájat, külső vízpótlás, illetve az eredendő kisvízkörforgások felülírása, mondhatni fejlesztése által. Az eredendő működésből és a lépték-mérték törvényből kilépve a modern ember csak a növény, pontosabban a haszonnövénye szintjét tekinti, és ennek vízigényét akarja kielégíteni, persze jelentős túlhasználattal. Ez a buta értelmezés az esőből csak a vízmenyiséget látja, így azt hiszi, hogy a „locsolás” tudja pótolni az esőt, ami valójában egy összetett környezeti jelenség. A növény ezt tudja, emiatt „nem hatékony” pl. napsütésben locsolni…

A megoldás az, ha táji szinten pótoljuk a vizet, azaz nem a mezőgazdasági táblánkat akarjuk vízhez juttatni óhatatlanul iparszerű, azaz drága-harcolós módszerekkel, hanem az egész táj eredendő működési folyamatait újra beindítva, tesszük lehetővé, hogy a táj éltesse az alrendszereit, benne az ember mezőgazdasági tábláját is. Ez a gyakorlatban mozaikos felszínborítást, tehát tájhasználatot jelent, az eredendő mozaikos adottságoknak, ú.m. a talajnak és főleg a domborzatnak megfelelően: erdők, gyepek, vizes élőhelyek és szántók váltakozását. Két vizes tájrészlet között nincs többletöntözési igénye a szántónak – persze az arányosság törvényének betartásával –, minthogy a vegetáció, az élő talaj és az alsó légkör között „forog”, vagyis él a víz. (Megjegyzendő, hogy a szántón és a településen kívül minden tájhasználati forma, művelési ág bírja vagy szereti a vizet.) Ezért mondjuk, hogy a vízgazdálkodási kihívásokra tájgazdálkodási megoldásokkal lehet válaszolni, még egyszerűbben: a helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás.

Ezen fenntartható tájhasználati rendszer neve az Alföldön az ártéri gazdálkodás, ahol az „ártéri” jelző nem csak, illetve nem elsősorban a helyszínt jelenti, hanem a módszertant. Tehát, hogy „ártériesített”, az eredendő ártéri működéshez igazodó, annak alárendelt. Ennek vízgazdálkodási módszertana a fokgazdálkodás, amikor a folyó áradó vizét oldalirányú medreken-csatornákon (ezek a fokok, innen az elnevezés) az ártéri szintekbe vezetik. Így az áradás fokról-fokra önti el a mélyfekvésű területeket, ráadásul alulról (az áradó víz nyomásának köszönhetően), zúdulás nélkül. Természetesen ezzel együtt jár az összes élő rendszer feléledése, a halak szaporodása, növények növése, stb. És együtt jár, hogy a vizek levezetését segíteni kell, tehát a víz mozgását: az áradás után az apadást, így lesz a pulzáló árvíz a táj legfontosabb életjelensége, éltető szívverése.

Vízzel feltöltött táj

avagy a fenntarthatóság képe(ssége)…

 

„Vízzel feltöltött táj” – egy szakmai fórumon való felszólalásom során használtam ezt a képet, amikoris kiderült, hogy e 3 szó nyomán mást lát a modern és mást a természeti közegben élő ember. Pontos példa, hogy mennyire a belső modelljeinktől (képeinktől) függ, amit a külvilágban látunk. Elsősorban nem a fizikai közegre gondolunk, hanem az ember szocializációs-motivációs közegére, ami nyomán az orientációja, értékrendje kialakul(t), amihez aztán minden új bejövő információt viszonyít: így kapja meg a belső képét, ami persze belülről objektívnek, sőt kizárólagosnak látszik.

A modern szemüvegen keresztül a „zúgva-bőgve törte át a gátot” kép látszik, derékig vízben álló házak között az utcán csónakázó emberekkel, és a posvánnyá váló bűzös mocsár képe.

Ehhez a képhez, e kép létrejöttéhez, az kell, hogy a víz normális működése-élete meg legyen gátolva. Gátakkal. És az, hogy ezt a helyzetet normálisnak fogadja el az ember.

Valójában a Természet eredendő működésében a víz folyására épített gátak, akár hosszirányban, akár keresztben, gátolják a folyó(víz) normális működését, és amik a hatás-ellenhatás törvényének megfelelően támadva vannak a folyó normális működése által. (Megjegyzendő, hogy egy gátszakadás legalapvetőbb feltétele mégiscsak a gát…)

 

Fontos kiemelni, hogy nem a folyó támadja, mert agresszív, emberellenes, el akarja venni a másét, stb., hanem a gátoló ember az agresszív és veszi el a másét, és gátolja a folyó működését. A folyó működését az legitimálja, hogy beleilleszkedik a TÁJ magasabb rendű működésébe, ami nem mellesleg eredendően arra hivatott, hogy az ÉLETet létrehozza, fenntartsa, szolgálja. És ez olyan legitimáció, amit az embernek is el kell fogadni - hiszen ez az ő élete is. A fenntarthatóság ott kezdődik, hogy nincs külön „természeti”, pláne természetvédelmi érdek és gazdasági érdek, hanem az Élet érdeke van, vagy a pusztulás. Történelmi szerencsétlenség, hogy egyszercsak egy olyan emberi rendszer vált általánossá, aminek lényege, hogy az Életből Profitot csinál. Ez a modernizmus: a modern kór, a modern kor.

Egy-egy jelenség

a rendszer működésének

felszínen megjelenő eredménye.

A problémák megoldásához mélyebbre kell ásni.

E rendszernek az értékrendje, az értékrend által létrehozott struktúrái és a struktúráinak működése szembemegy az Élet eredendő működésével, struktúráival és értékrendjével, és mostanra olyan jelenségeket produkál, amik már megütik a modern ember ingerküszöbét is. Ennek üzenete van: le kellene vonni a tanulságokat: kimondani, hogy ez a rendszer hamis, és elkezdeni kiépíteni a normális rendszer struktúráját. Ennek feltétele, hogy értékrendet kell váltani, és következménye a normális működés (lenne).

Hivatalosan egyelőre a helyzet félremagyarázása folyik, a rendszer védi magát, és egyre nagyobb erőlködéssel fenntartja a fenntarthatatlan ellenműködését. Ja, és persze amit nem akar /nem képes megoldani a világ, annak adnak egy világnapot – amikor lehet képzelődni. Minden nap rossz irányba megyünk, de van egy nap, amikor gondolhatunk erre…

 

A táj normális működésének meggátolására a táj válaszol: jelzi, hogy ez így nem fenntartható, aztán elpusztul. Persze a „táj” szintje egy átlagos mai ember számára már nem értelmezhető. Sajnos akkor sem, ha „szak”ember, sőt: a mai modern rendszer lényege, hogy NE lásson elegendően messzire az ember. A táj alkotórészei, alacsonyabb szintjei esetleg értelmezhetőek: ugyanígy viselkedik egy folyó, vagy bármilyen művelésbe fogott földdarab, fű, fa, bokor, vagy a teknős, cica, lovacska is. Ha nem a normál működésük szerint vannak működtetve, elkezdenek „rosszul” működni, majd elpusztulnak. 

 

Ehhez a modern képhez képest mit is jelent valójában/eredendően a „vízzel feltöltött táj”?!

Két szinten is érdemes válaszolni:

Felszíni, tájképi szinten a táj mélyvonulatainak, vagyis a víz szállítására és tárolására való részeinek a feltöltéséről van szó: tehát a medrek és árterek feltöltéséről, és nem az utcák és a házak feltöltéséről; ahogy a „vízzel feltöltött” egész(séges) ember is a tápcsatornájában, ereiben és a sejtjeiben mozgatja és tározza azt a 70 %-nyi vizet, nem a tüdejében vagy az agyában…

A táj természetes infrastruktúrájához (ami az Alföld esetében is a domborzat), eredendő működés tartozik, tehát a talajok feltöltöttsége, maga a növényzet, és a levegő(!) feltöltése. Itt ugyancsak meg kell jegyezni, hogy a talaj nem egyszerűen mint térfogat tározza a vizet, hanem az élő humusz által, és a növényzet nem az 50 cm magas aranyló (tehát száraz) búzatáblát jelenti, hanem a 30 méter magas többszintű zöld erdőket, és hogy az alsó légkörben forgó víz, vagyis a naponta kétszer kicsapódó és visszapárolgó harmat a legfontosabb vízforrása a nyárnak.

Megjegyzendő, hogy azért „kell ugyancsak megjegyezni”, mert a modern, Természettől elszakadt ember nemhogy nem tudja ezeket, hanem fordítva tudja: ennek eredménye az a másik kép a gátakról és gátszakadásokról. További sajátos bizonyíték, hogy minél inkább a mai modern szakmák szakembere, annál inkább és annál nagyobb meggyőződéssel tudja fordítva. És itt bejön egy újabb szint: a szakmai meggyőződés már értékrendi alapú. A helytelen szakmai tudások helytelen, tehát a hely eredendő képességeit figyelmen kívül hagyó értékrendet feltételeznek.



Az éltető folyadékot szállító részeket

ereknek hívják az emberben

és az Alföldön is...



 



A „vízzel feltöltött táj” képnek tehát a felszíni jellemzőkön túlmutató funkcionális jelentése és jelentősége is van. Alapvető földrajzi összefüggés, hogy a nedves táj mérsékelt, a száraz táj szélsőséges éghajlatú. A víz a táj pufferoló, mérséklő-szabályzó szereplője, vagyis még többet tud, mint a klímaváltozás kezelése kapcsán óhajtott mitigáció. A másik mostani mágikus fogalmat kell idehozni: az alföldi táj rezilienciája a vízpuffer kapacitásától, azaz vízfelvevő és -leadó képességétől függ, azzal egyenesen arányos.

Az ide mutató ismert mondás, miszerint víz az élet, nem üres frázis, hanem abból ered, hogy élet tulajdonképpen vízszerű. A holt anyag száraz, az élő anyag nedves. A víz szállítja az életet a szervezetben, legyen az ember vagy a táj szervezete. A víz kivonásával az élet vonódik ki az anyagból: ezt használjuk a tartósításkor, vagy az élő anyag olyan felhasználásakor, amikor útban van, ha túlzottan élő; pl. a fa bútorként nem jó, ha nedvedzik, vagy a tűzifa legfontosabb tulajdonsága is a víztelenség, minthogy gázneművé átlényegíteni a fát az élet által belékerült víz kivonásával lehet.

Hogy a víz, vagyis az élet kivonásával mennyi energia távozik a rendszerből – legyen az egy fa, vagy egy táj: az mutatja, hogy a víz kivonása által fűtjük fatüzelésű kályháinkat, illetve a víztelenített tájból építették fel a modern civilizációt az Alföldön.

De csak egyszer.

Ahogy egyszer lehet elégetni a fát, úgy egyszer lehet kiszárítani a tájat is:

az élő fából hőt és hamut,

az élő tájból pénzt és port csinálni, egyszer lehet.

Nem mindegy tehát, hogy mit látunk a képeinken /szóképeinken: a gátak és a pusztítás vagy az élet és a fenntarthatóság képét, képességét.  Szakmai és emberi felelősségünk felismerni és elismerni, hogy az Élet működtetéséhez víz kell: vízzel feltöltött táj. A víztelenítés eredménye a globális felmelegedés és a lokális meggazdagodás – az előző szép képet használva:

hő és pénz, tehát por és hamu.

 

2016. március 22-én, a víz világnapján,

Balogh Péter

 

A kétféle értékrendről

 

Íme egy másik hiteles tanító tanítása 10 percben. Egy másik földműves, ezúttal Uruguayból: José Mujica. A Rendszer tévedése folytán jelenleg az ország elnöke.

Néhány olyan összefüggést is érint, amik az alapjai ennek a fenntarthatósági értékrendnek, rendkívül egyszerű-kézenfekvő tételek, mégis ezek meg nem értése – el nem fogadása miatt nem sikerül a tananyagot elsajátítani, vagyis fenntartható működést produkáló struktúrát építeni a mai közönséges közönségnek.

Néhány tételt kiemelek, hátha segít:

 

·         „Nem a szegénységet dicsőítem,

hanem a mértékletességet.”

 

·         Nem azt mondom, hogy barlangba kellene lakni,

hanem, hogy a fogyasztói társadalom értékrendje tévút:
 

a luxus hajszolása miatt az életünket pocsékoljuk el.

 

·         „A probléma nem az erőforrások hiánya,

hanem a kormányzás (politika) válsága.”

A politika hamis célokat /értékrendet követ.

 

·         Tanulni kell a múltból, de nem nyalogatni a sebeket:
 

       álmodni kell és tenni a jövőért.

 

José Mujica, Uruguay elnöke az emberi természet fejlődéséről from infocracy.hu on Vimeo.

A kétféle állatartásról

Az állattartás jól mutatja, hogy mennyire más, ahogy az ember normálisan-eredendően hozzááll a valósághoz, ill. ahogy mostanában, a modern kórban. 
Ez a példa régóta része tananyagunknak, most találtam egy eredeti-hiteles bemutatását más szerzőtől, ajánlom tisztelettel, 2 perc bemelegítés után 5 percnyi tanítás: