Ember és Tisza

Mérnök és Környezet

Tudománytörténeti jelentőségű előadássorozat részese lehettem,

hiszen az én előadásom zárta a MÉRNÖK ÉS KÖRNYEZET c. sorozatot,

a Budapesti Műszaki Egyetemen.

Két nappal a víz világnapja előtt, 2014. 03. 20-án „Mit akar a Tisza, mint megrendelő a mérnöktől?” címmel a Tiszai-alföld eredendő működéséről és fenntartható működtetéséről beszéltem.

A sorozatban 2 mérnök és 3 környezeti szakember tartott előadást Koncsos László vízmérnök egyetemi tanár tanszékének vendégeként. Takács Sánta Andrással és Lányi Andrással egyetemben hallgatói kezdeményezésre jutottunk be a műegyetemre, hogy mutassunk olyan szempontokat és szemléletet, amik a fenntartható mérnöki munkához kellenének. A kezdeményezés eredeti célja hivatalos kurzus beindítása lett volna, de egyelőre ennyire még nem igazi a műegyetem..

Nagyon fontos lenne a műszaki szakemberek szemléletváltása, hogy NE az életellenes-profitorientált modern civilizáció érveit fogadják el megrendelőként, HANEM a Természetet.

A modern civilizáció, a „felvilágosodás” óta, amikor az ember a Természettel szemben határozta meg önmagát, a Természet legyőzésére vagy tökéletesítésére kéri fel a mérnököt, akinek ezt a feladatot úgy sikerül „megoldania”, hogy egyre magasabb szinten termeli újra a „feladatot”. Ez a megoldás egy problémafenntartó problémakezelés[1], ellenkezik az életben maradás (más szóval fenntarthatóság) törvényeivel.

[1] Tóth Ferenc előadása szólt erről az ebben a bejegyzésben ajánlott konferencián.

A jelenlegi modell szerint két szembenálló szemléletről van szó. Meggyőződésem, hogy e szembenállásos modellben nincs megoldás, hiszen az ember éppen akkor veszít a legnagyobbat, ha sikerül nyernie. E szembenállásos modellben merül fel az a ROSSZ KÉRDÉS, hogy a Természetet vagy az embert kell-e védeni. Eszembe jut tavalyi felhívásom… Közben elkészült a pályamunkám erre kérdésre, amit az alábbiakban idézek (100 sor, 1000 szó - részlet a készülő jegyzetemből):

Napjaink legfontosabb témája a fenntarthatóság[1], miközben nincs közmegegyezés arról, hogy mit is kutatunk egyáltalán a fenntarthatóság kapcsán; gyakorlatilag, hogy mit is akarunk fenntartani, vagyis hogy mit is értünk fenntarthatóság alatt.

Abban közmegegyezés van, hogy ez valami „zöld” téma, de hogy mit jelent pontosan, az sajnos értelmezhetetlen a jelenlegi valóság számára, ennek megfelelően nem is érti a „nagyközönség”, ill. rendre félrecsúszik az, aki a jelenlegi paradigma struktúráit, fogalmait használja. Ez az ellentmondás alapvető nehézsége a témának, elsőként ezt a csapdát kell kezelnünk, hogy igazi eredményre juthassunk akár általános tanulságok, akár konkrét feladat, pl. a Tisza tekintetében.

Először tehát tisztázzuk, hogy mit is kutatunk a fenntarthatóság kutatása során,

avagy mit is akarunk fenntartani?

Az egyik közkeletű válasz, hogy a „fejlődést” akarnánk fenntartani, ahogy ezt a „fenntartható fejlődés” fogalmunk is mutatja, s azt kutatjuk, hogy ez hogyan lehetséges. Gyakorlatilag a jelenlegi emberi civilizációnk, vagyis a folytonos gazdasági növekedésre épülő (el)fogyasztói társadalom fenntartásáról van szó, amit éppenhogy a Természet ellenében kell fenntartania a szegény embernek. Ezzel részletesen foglalkozunk még az alábbiakban, itt csak annyit jegyzek meg, hogy magukat környezeti szakembernek gondolók is gyakran vannak ezen az állásponton, amire jellemző, hogy megnyilvánulásában a fenntarthatóság fogalom helyett a „védelem” jelenik meg, kimondva, vagy kicserélhetően, kb. így: „nagyon fontos a természetet védeni, de mégiscsak fontosabb az ember védelme”.

A másik általában forgalomban lévő válasz, hogy a „természetet” akarjuk fenntartani, de ebbe „természetesen” a közgondolkodás nem érti bele az embert, hanem eleve az ember ellenében kell megvédeni a Természetet, és ennek mikéntjét keressük a fenntarthatóság kutatása során. Jellemző, hogy itt is a „védelem” fogalom jelenik meg, és ez szerepel a hivatalos struktúrában is „természetvédelem” és „környezetvédelem” címén, van erre való intézményrendszerünk, s hozzá szakembereink (ld. még alább rendszerek anatómiája és a fenntarthatóság fejezet). Ez által a feladat integrálva van a rendszerbe, s egyben intézményesítve a harc, aminek kimenetele nem kétséges, hiszen az intézményrendszer egésze, amibe a természetünk védelme be van építve, az a Természet elfogyasztására és elfogyasztatására épül. Ahogy nem juthatunk el a Szombathelyre menő vonaton Nyíregyházára, akkor sem, ha időnként hátrébb ülünk egy fülkével…

Mindkét értelmezés alapja a Természet és az Ember elkülönítése, az, hogy az ember eleve nem illeszkedik a Természet rendszerébe. Ez a „felvilágosodás” ötlete (mondjuk, hogy modellje), és a modern kór alap kórokozója: az ember azóta nem illeszkedik bele a Természetébe. Ez a gondolat biztosította az ember tényleges kiemelkedését, de ez az eltávolodás okozza a vesztét is, a mi olvasatunkban a fenntarthatatlanságot.

Ugyanakkor ez egyáltalán nem szükségszerű. Nem az emberrel van a baj, hanem a modern emberrel; s nem igaz, hogy az ember eredendően nem illeszkedik a Természetbe – a fenntarthatósági kutatás egyik célja éppen az, hogy feltárja, hol-hogyan tért le a fenntarthatóság útjáról a fejlődés útjára.

Ez az elkülönítő-szembenálló értelmezés a modern kor kapcsán még többször előkerül, most annyit jegyzünk meg, hogy a fenntarthatóság kutatásában egy jelentős csapda: ha belemegyünk ebbe az utcába, ott nem találjuk meg a megoldást. Legalábbis a fenntartható élet megoldását nem, csak a harc fenntartását. Ha az ember belemegy ebbe a harcba, akkor csak veszíthet, hiszen éppen akkor veszít a legnagyobbat, ha nyer. Ez akkor is így van, ha az ember kidolgozott olyan mutatószámokat, amik szerint ez megéri. A tanulság éppen az, hogy ezek a mutatók megbuknak a Természet, vagy mondhatjuk úgy, hogy a valóság vizsgáján.

Ugyanis valójában az embert a Természet élteti, az élet nem származhat máshonnan, csakis a Természetből, az anyag- és energiaáramlási folyamatok is azt mutatják, hogy az ember alrendszere a Természetnek, a Természet magasabb rendű mint az ember. Még a bankárok is a szén, oxigén, nitrogén, foszfor körforgások részei, és nem fordítva. Az oxigén tudja nélkülözni az embert, az ember nem tudja nélkülözni az oxigént.

A kutatás alapkérdésére tehát – elkerülve a fenti csapdát – azt válaszoljuk, hogy igenis magunkat, az emberi megélhetést, működést, az emberi rendszert akarjuk fenntartani (és van-e ennél fontosabb kérdés?), tehát emiatt a Természetet. A Természet működését, ha tetszik, fenntartó működését kell fenntartanunk, és nem azért mintha a Természet egészét vagy a működésének a logikáját elpusztíthatnánk, hanem mert ha nem ezt tesszük, azzal önmagunkat pusztítjuk el (persze néhány egyéb alrendszerrel együtt). Félreértelmezés tehát, hogy a kicsi ember úgysem árthat a hatalmas Természetnek. Természetesen nem a Teremtést és/vagy az evolúciót kell félteni, hanem, hogy az ember kiejti magát a játékból. Ahogy kiejti magát az az ember, aki a sokadik emeleten elrugaszkodik a valóságtól és repülni kezd. Mert a repülése a Természet törvényei által meghatározott pályán visz a becsapódásig. Vajon tényleg ez az ember küldetése?

Valójában a Természet azon működését kell akarnunk fenntartani, ami a keretet adja az emberi élethez (is); és azt kutatjuk – minthogy ez a fenntarthatóság kulcsa – , hogy milyen az az emberi működés, ami illeszkedve a Természet működéséhez lehetővé teszi a Természetnek, hogy fenntartsa az emberi alrendszerét.

Ez a hierarchia-kérdés döntő a megoldás szempontjából. Egyrészt, amint láttuk, ha ez nincs a helyén, akkor szükségszerűen bukásra ítélt harcba bocsátkozik az ember, minthogy az alacsonyabb rendű rendszer nem győzheti le a magasabb rendűt, úgy hogy ő ne pusztuljon. A hierarchia[2] eltévesztése folytán rossz kérdéseket tesz fel az ember, amire annál rosszabb a válasz, minél hatékonyabb.

Másrészt ezzel magyarázható a fenntarthatóság fogalom félreértelmezése. Aki azt gondolja, hogy az embert fenntarthatja a Természet nélkül, az csak a saját szintjéig lát. Nem látja, hogy az ő rendszere mibe ágyazódik. Ez mondjuk normális az állat szintjén, de az állat beépített szoftverében szerepel az a modul, ami a magasabb rendű törvények betartását biztosítja. E modul helyén az embernél a „szabad akarat” szerepel, ebben különbözik az állatvilágtól, és emiatt nem mindegy, hogy mi tudatosul az embernél, avagy mi a modellje az ő szerepéről. A fenntarthatósági szemlélet alapja tehát horizont vagy lépték kérdése, azaz hogy ki meddig lát: képes-e meglátni a második lépcsőfokot, vagy csak az elsőig érzékel. Képes-e felfogni-elfogadni, hogy az ember a Természet része, tehát, hogy ha az embert akarom fenntartani, akkor a Természetet kell fenntartanom. S nem védenem kell, hanem éltetnem, minthogy nem szembenállók vagyunk, hanem társak, ami viszonyban az embernek az a szerepe, feladata és küldetése, hogy szabad akaratából jó gazda módjára sáfárkodjon a rábízott vagyonnal. Ez tehát a fenntarthatóság: olyan tevékenységek, amik illeszkednek a Természet működésébe.

[1] Ha – ill. aki számára – nem az, akkor ez éppen azt mutatja, hogy nem tudják /nem tudja, hogy miről is van szó: ti. az ÉLET fenntartásáról. (Erről szól ez a jegyzet:)

[2] A görög szó eredeti jelentése: „szent uralom /rend”.

Szóval a mérnök (és az ember) feladata, nem a Természet legyőzése vagy tökéletesítése, hanem a Természet eredendő működésének segítése, a törvények (f)elismerése és az emberi működés és struktúra (épített környezet) igazítása a Természet eredendő működéséhez, struktúráihoz, mintázataihoz.

Hiszen csakis a Természet fenntartása tarthatja fenn az embert.

Összeesküvés elmélet - a NASA finaszírozásában /frissítve

A fejlődés modellezésénél tartunk a kurzuson. A történelmi fejlődésképek kapcsán felmerül, hogy a körkörös (tudományosan ciklikus:) történelemszemlélet hiába jelenik meg nagyon régóta a történelem-értelmezésekben, ez a mai növekedéses világunkról lepereg: a jelen civilizációnk összeomlásának lehetősége a gyakorlatban, a döntéshozók nyilatkozataiban és tetteiben NEM jelenik meg.

Ehhez képest most ez a cikk a NASA finanszírozású kutatásra hivatkozva említi azokat a jelenségéket, összefüggéseket és tanulságokat, amiket önmagukat komolynak gondoló fórumokon még mindig nem lehet elmondani. Pontosabban az intézményeikbe beágyazott fizetést kapó hallgatóság NEM akarja meghallani. Tényleg, ahogy a süllyedő Titanicon az elit nem akart szembesülni a civilizációs illúzióját kipukkasztó természeti valóságról.

Külön bejegyzést érdemel: itt végigolvasható, nagyon élvezetes olvasmány:

a Titanic- történet,mint a nyugati civilizáció bukásának parafrázisa.

Mi lehet élvezetesebb a gondolkodó ember számára annál,

ha fényre derülnek olyanok, amik elsüllyedve voltak?!

A cikk hosszabb bemutatást igényelne, jegyzetekkel és a szokásos okoskodásaimmal, amikkel hangsúlyoznám azokat az üzeneteket, amik a globalizációs szivattyú szívó ágáról tisztábban vagy másképp látszanak. Most ezek nélkül is idehivatkozom – végülis úgyis mindenkinek magának kell feldolgoznia…

http://www.theguardian.com/environment/earth-insight/2014/mar/14/nasa-civilisation-irreversible-collapse-study-scientists

--- frissítés március 24-én:

Lám, valóban jó cimke volt ez a NASA hivatkozás, a többi fórumon is így jött, és most jött is egy hír, miszerint a NASA elhatárolódik:)

Itt van két link, ami azóta született s most találtam (s ezeken belül is utána lehet járni, hogy ezek honnan vezetnek, hova vezetnek)

Őrült fontos megjegyezni, hogy nem attól lesz valami igaz, hogy ki mondja (vagy hogy ki tagadja!).

A dolog fordított, ebben is: valójában a hír igazságát nem a hír-adó híre adja, hanem a hír-adó hitelességét minősíti a hír hitelessége. A mérce a Természet, a Természet valósága, és nem a szokásaink valósága.

Zöld tea a Tiszából

A Zöld tea műsor vendégeként – ahogy elhangzik a MŰsorban – elmondhattam néhány dolgot a Nagyközönségnek.

A felvétel nyár végén készült, október 5-én ment adásba, most tél végén annyiban aktuális, hogy kezdődik a vegetációs időszak, annak minden szépségével - és vízhányával. Normálisan most árvíznek kellene lennie, de sajnos egyelőre elmarad, ahogy a téli csapadék is fele-harmada a tavalyinak(!), és sajnos a hegyekben is alig van hókészlet. Mondtam, h. lesz még baj az árvízzel - amikor nem lesz...

De nézzük milyen Zöld teát tudtak kihozni a Tiszából. Az egész film érdekes, amennyire egy ilyen MŰsor érdekes lehet a valósághoz képest. Láthatunk elöntés alatt is burjánzó ártéri erdőt, nagyszerű képeket az ártéri gyümölcsösből, sulymot és varsát szakszerűen, valamint ízelítőt (szó szerint:) a vidékgazdaságból – eredeti, hiteles emberek által.

A saját részeimet segítségképpen ide jegyzetelem:

03:50-től – a hullámtér legeltetéséről, a rendszerszerű kezelés példájaként, hogy egy természetazonos tevékenységgel három ágazatban keletkezik haszon, nyilván környezeti terhelés nélkül,

5:40-től a hullámtér és az ártér megkülönböztető meghatározása,

6:40-től, hogy nem a Tisza a hibás, hanem az ember helytelen tájhasználata – ami a károkat okozza,

7:50-től a táji víztározásról.

21:30-tól a mederalakulásról, ennek okairól és következményeiről, s aztán a táj fenntartó működéséről és az ember szerepéről ebben.

Csak, hogy a világ milyen fordított – én úgy éreztem, hogy ők az én vendégeim…

Bukás

Bukik a gyerek, bukik az iskola

– a megismerés virtualizálódása, avagy a valóság válsága:

Megint csak 2 hivatkozás, 2 nagyon aktuális adat, az egyik mai, a másik 2 éves.

És egy személyes: az ELTE középiskolai tanárokat alkalmaz, mert az első félév alapvizsgáin a felvett hallgatók fele megbukott.

Mai hír, hogy „a középiskolában lehetetlen bepótolni azt, amit az általános iskolában nemtanítanak meg.”

(Érdemes elolvasni a cikket!)

A két éves hír ugyancsak kötődik az ELTÉhez, egy konferenciáról tudósít, generációk és iskolák a szakadék szélén.

Számomra ezek a hírek, egyértelműen a modernizmus bukásáról szólnak, de most érdekes illusztrációkként tekintem a „megismerés” témájához. A fenntarthatóság vizsgálatunk alapvető kérdése, hogy hogyan értetjük meg a fenntarthatóság problematikáját a lényegileg fenntarthatatlan világba szocializálódott közönséggel. Nyilvánvaló, hogy honlapunk legalapvetőbb feladatáról és legalapvetőbb nehézségéről van szó, és ezen tudósítás kapcsán eszembe jutott néhány gondolat a valóság válságáról.

Hosszú a cikk (és a néhány gondolatom is:), úgyhogy röviden idemásolok egy a részt, ami (be)indításnak elegendő:

Az ősi közösségek szóbeli kultúrájához képest igencsak nagy változást hozott az írásbeliség kialakulása. – Ennek a változásnak is voltak igen nagy nevű ellenzői, gondoljunk csak például Szókratészre, aki meg volt győződve az írás káros hatásairól, arról, hogy tanulni csak személyes kapcsolat által lehet, olvasással nem. Tudjuk azt is, hogy ő maga nem volt hajlandó írni, gondolatait Platón jegyezte le, és néha felolvastatott magának. Azt is tudjuk, hogy az írásbeliség elterjedésével romlott az emberiség memóriája: már nem kellett megjegyezni kívülről Homérosz rövidke eposzait, mert el lehetett őket olvasni. Ma is hasonló kulturális változásnak vagyunk részesei.

Gyarmathy Éva kitért arra, hogy a környezet és a kultúra megváltozása igenis maga után vonja az agyműködés megváltozását is. Pszichológiai szemszögből nézve: az olvasáshoz elemző, logikai gondolkodás szükséges. Ennek kialakításában nagyon nagy szerepe van annak, hogy a gyereknek kisebb korában felolvasnak. Az olvasott szöveg megértése ugyanis pontosan ezt az elemző gondolkodást fejleszti – szemben a mozgóképpel, ami készen adja, megjeleníti számunkra az összefüggéseket. Ebből adódik a fő agyműködésbeli különbség az úgynevezett digitális bevándorlók és a digitális bennszülöttek között. A mai felnőtt generáció inkább képes a módszeres, elemző gondolkodásra, pontosabban képes feldolgozni az információkat, és a hosszabb távú memóriája jobb. Míg az alapvetően nem a könyveken felnövő digitális bennszülött generáció könnyebben és gyorsabban dolgozza fel az információdömpinget, fejlettebb a rövid távú memóriája, gyorsabb döntéshozatalra képes. Ezeknek a gyerekeknek az iskola, el kell fogadnunk, igenis ingerszegény környezet.

E szövegrészt kijegyzetelve az elemző gondolkodásom által az alábbi táblázatba tudom rendezni a tartalmait:

Gutenberg-galaxis		BillGates-galaxis
szöveg (olvasás)	inf. bevitel	(mozgó)kép
módszeres, elemző, mélyrehat(ol)ó	gondolkodás	központosított, felszínes
pontosabb	inf. feldolgozás	gyorsabb
hosszabb a fejlett	memória	rövidebb a fejlett

Ahogy a modern ember látja
- illusztráció egy gyermekeknek szóló
ismeretterjesztő könyvből...

És van ugyebár a korábbi korszak, a szóbeliség kultúrája, amikor a tudást fejben – vagy testben(?), mindenesetre emberen belül – kellett tartani; hiszen az írás az adathordozók és sokszorosítás technológiája miatt nem volt elég hatékony tudás-közvetítő közeg. Azt hiszem nem is értjük mi ezt innen, emiatt hisszük, hogy kevesebbet tudtak az ős-emberek, az írásbeliség előtt. Nem tudjuk azt sem, hogy a közösségi (szintű) tudás hogyan tárolódott és használódott – pedig úgy tűnik sok tudás nem egyénen, hanem közösségen belüli volt, így az „ember” fogalom is más értelmű. (Tudjuk, pl. – és ez érdekes bizonyítékul szolgál –, hogy a jogképesség nem egyéni, hanem családi, ill. közösségi szinten jelent meg; vö. közösségi társadalmak).

A „megismerés” témához lám, jön a „fejlődés” fogalom tartalmasodása is: hogyan veszik el, persze mondhatjuk, hogy alakul át, az amit „emberi”-nek gondoltunk; illetve a „modernizmus” kritikájához is illusztrációt kapunk.

Ugyanis itt a tudományos magyarázat /leírás arról, hogy miért nem érzem magam otthonosan a mai világban. És persze általánosítsunk: miért nem érzi magát egy „régi” ember magát jól e lehető világok legjobbikában. Vegyük példaként a modern világ székesegyházait, a plázákat, ahol amit én látok, az sok felesleges, de önmagát kellető, viszont hamar tönkremenő vagy elavuló áru, nemvalódi árakon, amikre egyébként sincs pénzem, rengeteg tömeg-emberrel, akikre mint prédákra vadásznak a predátor termékek, miközben szól az elviselhetetlen „kereskedelmi zene”, hogy nehogy gondolkozni tudjon az ember (ahogy a Harrison Bergeron c. filmben a pánt). Ez így látszik innen, a „modernen túlról”, és tessék elhinni, ezidáig ez így volt reális, sőt normális, és csak a valóság virtualizálódása nyomán alakul ez új „valóság”.

Pláza: tényleges belépés a virtuális valóságba

Más univerzumokban élünk, ahogy mondják, az X, és a Z generáció (ld. a cikkben). Én hozzáteszem, hogy létezik a preX generáció is, akik jellemzően képtelenek elsajátítani a legalapvetőbb digitális kommunikációs ismereteket. És nem azért mert 60-70 év felettiek, hanem mert máshogy szocializálódott az agyuk. Mások a modellek, más kommunikációs univerzumokban élünk, ennek megfelelően nem hatékony a kommunikációnk egymással, ami persze a társadalmi kohéziót igenis veszélyezteti – ez így rendkívül gyakorlati vetülete a „megismerés” témának.

Szólnak az írások, hogy lám az iskola ingerszegény a mai fiataloknak (Z generáció), de azt is megjegyzem, hogy ugyanígy a fiatalok tudás-, és ami fontosabb, gondolkodásszegények a mai iskolának, vagyis a szöveg, és elemző, önálló(!) gondolkodás alapú univerzumnak.

A „mai fiataloknak”, a digitálisba beleszületett Z generációnak is meg kell értenie, hogy a preX generációnak, sőt az A, mint Aranykor, az írásbeliség előtti univerzumnak is vannak előnyei, azaz igenis veszít az emberségéből az ember a valóság ilyen szintű virtualizálódásával.
Hogy „objektíve” melyik a jobb, az nem ízlés vagy „nyitottság” kérdése, hanem a mérce csakis a Természet, a Természet valósága lehet. A premodern valóság élet-orientált (volt), a modern, mostani, önmaga szerint is virtuális világ pedig profitorientált. Ugyanakkor a fenntarthatóság az élet fenntartását jelenti, nem a profitét – de ha már ezt magyarázni kell, az önmagában mutatja a modern civilizáció öngyilkos (élet-ellenes) jellegét. (S ha hiába a magyarázat, az pláne:)
A fogalmak, és így a megismerés, zűrzavarára jellemző, hogy a „virtual” szó, az angolban, vagyis a modernitás nyelvében egyaránt jelenti a „látszólagos”, magyarán nemvalóságos, és a „tényleges”, „tulajdonképpeni”, „gyakorlati” tartalmat...

(Ebben az irányban a „fejlődés” fogalom értelmezése van, ami valójában az elszakadás folyamata a Természettől, mint eredendő valóságtól, de most maradjunk a „megismerés” témánál.)

És térjünk inkább vissza az adathordozók kérdésére. Úgy látszik, az írás után most újra a kép vált az információk elsődleges hordozójává. Mi a különbség?

Ma a konzerv-kultúrában eredendően eltekintünk attól, hogy a szóbeliség univerzuma a képi adatátvitelt elsősorban a mindenkori „itt és most” szintjén használta, tehát a valóság azon szintjén, amit mint a valódi boldogság közegét, mostanában annyira áhítunk megtalálni-megtapasztalni, különböző misztikus jelen-levés technikákkal. A „hallgassunk zenét” mondat régebben azt jelentette, hogy élő ember(ek) (élő) zenét játszanak hangszereken, ma pedig, hogy egy hanglejátszó gépből szóljon a korábban felvett, „konzerv” zene. (Az igazi modern zenéhez persze se élő ember, se élő hangszer nem kell, mint tudjuk.)

A kép rögzítése, vagyis a rajzolás adatátviteli lehetőségei korlátozottak voltak, bár nyilván nagyságrendekkel nagyobb jelentőséggel voltak jelen, mint ha csak a megmaradt barlangrajzokat, kőbe-agyagba vésett-formázott ábrázolásokat tekintjük.

Mindenesetre a szóbeliség kommunikációja az eredendő (természeti) valóságon belül, azzal szerves egységben használta a képeket, addig most a képírásunk, az el-kép-zel(g)éseink elszakadtak a természeti valóságtól. És ez a kommunikációs mód lett dominánssá, és a belénk kódolt törvény miatt, miszerint a többségi a normális, a valóság leváltódik a virtualitással. Ez a valóság válsága, ami a többi válságjelenséggel (klíma, élelem, energia, stb.) együtt összeomlássá áll össze.

Erre jó példa a „mozgóképek” esete, hiszen a régebben, a kép, ha mozgott, az biztosan élő, tehát abszolút jelen valóságos volt, míg most a virtualitás legbiztosabb jele: mint tudjuk a filmek, mint vetített (projektált) valóságok már nem is a valóságos (fizikai) közegben születnek, hanem (sz)ámítógépekben, sőt nem csak a természeti, de a történeti valóságtól[1] is elszakadottak a mostani kalandfilmek. Nem olyan régen még – és az nagyon sokáig így volt – az ember úgy lovagolt, hogy felült egy lóra (úgy értem, a fizikai valóságban is élő testtel rendelkező lényre), míg most a lovaglás élményét csak a mindenkori filmsztárjaink által közvetítve éljük át. És bár tudjuk, hogy az agy nem tud különbséget tenni a vetített valóság és a tényleges között, de a test és a lélek, igen. Nem mindegy, hogy fizikailag, mondhatnám testileg is végzünk testmozgást, vagy csak virtuálisan „éljük át”. Az ember fejlődésére, és cselekedeteire igenis hatással van, hogy valóságosan ölelik vagy simogatják, vagy csak virtuálisan kapja meg ezt az „élményt”…

A folyamatra jellemző, hogy ebben a virtuális kommunikációban a klasszikus értelemben vett gondolkodásra „képtelenné” válik a gyermek, akinek nem olvasnak mesét, azaz nem kell a szövegből képet /mozgóképet, alkotnia saját magának(!). Ha a képeket készen kapják (ti. a mesefilmekben) akkor nem alakul ki a kép-alkotás képessége, csak a kép-felismerés képessége: nemcsak az olvasás, tehát írott szövegből információ dekódolása, azaz kép alkotása nem megy, de absztrakció nélkül önálló gondolkodásra is képtelen lesz az ember. Gyorsan fel tudja fogni a képet, amit lát(tatnak vele), ahogy a gondolatmenet elején hivatkozott tudósításban is olvassuk, de csak mint egy gép, s nem mint egy ember. Ez elég a fogyaszt(at)áshoz, hogy az „ember” a reklámokban felmutatott terméket megismerje a boltokban, de nem elég a ember eredendő természetének megéléséhez, a teremtéshez.

A modernizmus nagy tévedése, hogy nem a gépei lettek emberivé, hanem az emberei gépivé.

EZ egy nehéz írás. Bocsánat érte, de ez egy igazán nehéz helyzet, nehéz feldolgozni a bukást…

Ugyanakkor az új eljöveteléhez szükséges a régi elbukása.

De hogy az új jobb legyen, mint a régi, ahhoz (f)el kell ismerni a tanulságokat!

S bár a kommunikáció (oktatás, stb.) hatékonysága egyre romlik, mégis egyre többen vagyunk, akiket ébresztget az Élet. Az élet valósága ebből a hamis megbukott hamis valóságból.

[1]Vagyis amit a „történettudomány” által valóságnak, vagyis az elmúlt időkre, korszakokra reálisan jellemzőnek gondolunk. A jelenlegi „történelmi”, de mondjuk inkább, hogy „kosztümös” filmek bevallottan a „fantázia” valóságában „játszódnak”, még egy szinttel virtualizálva a „valóságot”, vagyis elszakítva a „nézőt” a valóságtól, a tapasztalástól.

Ember és Természet viszonya

Ahogy ígértem, bejegyzés a módszertanról és a megismerésről...

http://vimeo.com/79964408 Felső Barnabás előadása az Ember – Természet viszony magyar- és nyugati típusának összehasonlításáról.

Túljólnevelt, a modernitásban túlzottan hívő elméknek persze csak tapasztalt rendszerenkívüli felügyelete mellett ajánlott, hiszen a mostani mércékhez képest furcsa, amit kap a hallgató. Ha valaki azt érezné, hogy ez számára valamiféle „magyarkodó” kategóriába tartozik, akkor tudnia kell, hogy hamis modelljeinek és mércéjének csapdájába esett, ami mércén a fenntarthatóság csak valami fejlesztési projektként értelmeződik; de minthogy a mi mércénk maga a fenntarthatóság, ezen különleges értékként jelenik meg, hogy az előadó azon kevesek egyike, aki a jelenlegi városi modern valóságunkon kívül sokat és értelmesen tartózkodik a másik, az eredendő, természeti valóságban. Felső Barnabás civilben a gemenci erdő legendás természetvédelmi őre, a tájat szervesen éli, pl. szemtanúja voltam, ahogy a többkilós pontyokat a vermelőhelyükről szabad kézzel hozta fel – novemberben.

Az előadásban rendre az ártéri gazdálkodást hozza példaként a magyar „környezetgazdálkodási” szemlélet szemléltetésére; így nem csak módszertani szempontból jó tananyag az előadás, hanem az ártéri gazdálkodás meghatározását is megkapjuk, talán nem a legtudományosabban, de talán a legszervesebb fellelhető forrásból. Tényleg, milyen jó lenne, ha a városi-műszaki paradigma embereinek átmenne az előadás tartalma, üzenete..!

És, ha már Ember és Természet, hát itt az „Ember és Természet konferencia” Magfalván, február 22-23-án. A részletes program, egyéb részletes ember-Természet programokkal az Élőfalu hálózat hírlevelében: http://www.elofaluhalozat.hu/gfx/EH_97-98_nyomtathato.pdf

És így nemcsak a kettősség teljesül a bejegyzésekben, hanem a keretes szerkezet is, hiszen a Barnabás előadása előtt én voltam, és ezen a konferencián is ott leszek:)